Egészségesek pszichoterápiája
Az emberek nem tartják kielégítőnek a valóságot,ezért a
fantázia világában élnek, s elképzelik vágyaik teljesülését.
Az erős
egyéniségű ember megvalósítja vágyait. A gyenge viszont egy képzelt világban él,
vágyai pedig különböző betegségek tüneteiként jelennek meg.
Sigmund Freud
Kis történeti
kitekintés
P ótolhatja-e
a pszichoterapeutát egy csinos bankszámla?
Miért kevés
Magyarországon a pszichoterapeuta?
Mire
gondol a pszichiáter, miközben a beteggel beszélget
Mire gondol a pszichológus, miközben a
beteggel beszélget
Típusos Ön vagy nem típusos
A pszichoanalitikusnál
Miről beszél a
gestalt-pszichológus
Az egszisztencialista
pszichológus véleménye
Próba szerencse
Hogy lehet hipnotizálni a
hipnotizőrt
A
pszichoterápia a természetgyógyászat királynője. Miért? Mert az alternatív
gyógyászat alapvetően pszichoszomatikus betegségekkel foglalkozik. Azokkal a
betegségekkel, amelyek közvetve vagy közvetlenül az emberi pszichikum
tudatalatti szférájától függnek. S épp a pszichoterapeuta az ember, aki –
elnézést a szójátékért – tudatosan tud a tudatalattival kommunikálni.
Mi is a pszichoterápia és miben különbözik a pszichiátriától
és a pszichológiai tanácsadástól?
A pszichiáter olyan orvos, aki a lelkileg "igazán" beteg
emberekkel foglalkozik. A pszichológus és a pszichoterapeuta pedig a lelkileg
egészségesekkel, akiknek azonban ilyen vagy olyan testi vagy lelki egészségi
problémái vannak.
A pszichiáter és a pszichoterapeuta távolról sem egy és
ugyanaz, mert eltérő módon közelítik meg mind a beteget, mind pedig az egész
gyógyító folyamatot.
Jól emlékszem, mit éreztem, amikor néhány éves
pszichiáterkedés után a pszichiátriát magánpraxisban fel akartam cserélni a
pszichoterápiával. Akkor úgy gondoltam, hogy a kettő egy és ugyanaz. Amikor
rendelésemen megjelentek az első betegek, tehetetlennek és bizonytalannak
éreztem magam. Bebizonyosodott, hogy pszichiátriai tapasztalataimból alig lehet
valamit "átvinni" a pszichoterápiába. A gyógyszeres kezelést kivéve, a
tulajdonképpeni pszichiátriának elérő, majdnem összeegyeztethetetlen fogalmi
apparátusa van, a gyógymódok pedig teljesen hiányoznak benne. Nem tudtam, hogyan
beszéljek a beteggel ahhoz, hogy a kezelés negyven perce alatt megkapja azt,
amiért felkeresett. Nem tudtam, hogyan kell a beteget kezelni. Miközben
recepteket írtam fel, éreztem, hogy itt valami másra van szükség. S ezt a "valami
mást" a nulláról kezdve kellet elsajátítanom. El kellet utaznom az Egyesült
Államokba, hogy eligazodjam abban, "mi mire való".
Kis
történeti kitekintés
A pszichoterápia akkor vette kezdetét,
amikor az ősember megtanulta a 30 leggyakoribb szót ("adj", "klassz", "jaj" stb.)
és áttért a bonyolultabbakra ("na", "sebaj", "gázvan"). Az emberek bizonyára már
akkor tudták, hogyan kell egymást megnyugtatni, megvigasztalni, megsajnálni. Aki
a többieknél gyakrabban tette ezt, az lett az első pszichoterapeuta. Úgy lehet,
amikor páciensei ebédre megették őt, ízletesebbnek találták más szakmabelieknél.
Az első pszichoterápiai kiadvány a Biblia volt. E műben a
pszichés korrekció a csábító kígyóval kezdődik, aki az "ego" behódolással
szembeni fölénye mellett tör lándzsát, és Jézus cselekedeteivel,
példabeszédeivel zárul.
"Korunk" pszichiátriájának története Franz Anton Messmer
bécsi orvossal veszi kezdetét, aki szentül hitte, hogy "magnetizmussal" gyógyít,
de valójában hipnózist, szuggesztiót, bioenergiát, show-terápiát és
csoport-indukciót alkalmazott.
A XX. században a pszichológia és a pszichiátria az Egyesült
Államokban és Nyugat-Európában indult viharos fejlődésnek. Különböző iskolák és
irányzatok alakultak ki. Gyakori volt, hogy maguk a pszichológusok sem értették
egymást, eltérő terminológiát alkalmaztak és távolról sem mindig volt világos
fogalmuk a többi irányzat eszméiről.
1909-ben Sigmund Freud osztrák pszichiátert meghívták a
Harward Egyetemre, hogy tartson előadás-sorozatot pszichoanalízisből. Ezt
követően a pszichoanalízis meghódította egész Amerikát, valamivel később pedig
az egész világot.
Az Egyesült Államokban a pszichoanalízissel egyidejűleg élte
fénykorát egy másik irányzat, a behaviourizmus vagy viselkedés-pszichológia (angol
behaviour – viselkedés).
Az USA-ban 1925-ben kezdte szárnybontogatását a
pszichoterápia harmadik fő irányzata, a gestalt-pszichológia (német Gestalt
– alak, forma), mely azt hangoztatja, hogy nem az érzékelés, gondolkodás, tudat,
emlékezet, intellektus, érzések a pszichikum alapelemei, hanem a gestaltok, azaz
bizonyos egységes pszichológiai képződmények.
A 30-as évek elején Amerikát hatalmas gazdasági válság rázta
meg, amely azonban jótékonyan hatott a pszichoterápiára, mert az emberek úgy
érezték, szükségük van rá. Új irányzatok jelentek meg, látványosan megnőtt a
társadalom-pszichológia iránti érdeklődés. Széles körben elterjedt a
pszichológiai tanácsadás.
Pótolhatja-e a pszichoterapeutát egy csinos bankszámla?
Nem pótolhatja. Milyennek képzeljük
általában a tipikus amerikait? Magabiztos, vidám, közlékeny embernek. Ám ez nem
a sokszámjegyű bankszámlának köszönhető, hanem annak eredménye, hogy egészséges
ember létükre csak kevesen vannak köztük, akik sosem voltak még
pszichoterapeutánál. A "saját" pszichoterapeuta Amerikában ugyanolyan
természetes, mint a saját fodrász vagy autószerelő.
Miért kevés Magyarországon a pszichoterapeuta?
Hiszen a gazdasági bizonytalanság, az
általános válság, a magas öngyilkossági ráta, úgy tűnik, a magyarokban nagy
igényt kell, hogy támasszon a pszichológiai tanácsadás iránt. Nincs pénzük az
embereknek honoráriumra? A harmincas évek Amerikájában sem volt. Inkább az a
magyarázat, hogy nem értik a pszichoterápia szükségességét. A "magam is
megbirkózom lelki problémáimmal" olyan mítosz, amelyet nincs, aki eloszlasson.
Minden ember szubjektív saját magával szemben, ezért nem képes józanul
felmérni pszichológiai állapotát, rálelni az optimális megoldásra. "Azt a szót,
amely neked segít, egyedül nem tudod kimondani" – tanítja a bölcs mondás.
Lassacskán azonban mégis csak változik a helyzet és ha kedve
támad, Ön már nemcsak a hipnotizőrt, hanem a pszichoterapeutát is felkeresheti.
Vegyük szemügyre, miben különböznek ők a pszichiátertől és egymástól.
Mire gondol a pszichiáter, miközben a beteggel beszélget
Az
emberek kisebb lelkesedéssel mennek a pszichiáterhez, mint a belgyógyászhoz.
Biztosan attól félnek, a pszichiáter majd rájuk akaszt egy betegség-címkét,
amitől sosem szabadulnak. Az ilyesmi megesik, de azért mégiscsak ritkán.
Leggyakrabban ezeket a nem létező címkékről szóló pletykákat azok terjesztik,
akiknek jól állapították meg a diagnózisaikat, mindazonáltal egészségesnek
tartják magukat.
Ha pszichiáter keze közé kerül az ember, az két kérdésre
kíván válaszolni: van-e pszichés betegsége és veszélyes-e másokra nézve.
Elterjedt nézet, hogy a medicina, beleértve a pszichiátriát
is – tudomány. Több tízezer disszertáció, könyv íródott belőle, évente több
tudományos szimpóziumot rendeznek, temérdek pszichiátriai iskola létezik, csupán
egy dolog nem létezik – pontos határvonal a lelki egészség és a lelki betegség
között.
Bizonyos esetekben kétség kívül diagnosztizálhatók a
skizofrénia, az alkoholizmus okozta, a szenilitásból származó, a szülés utáni és
más aktív lelki betegségek. Viszont általában a pszichikai betegségek – mint a
szinuszgörbe – hullámvonalszerűen zajlanak le, és távolról sem lehet biztosan
megmondani, hogy tegnap még betegség volt, ma pedig már nem az. Más szóval, sok
"tényleges" lelki betegségben szenvedő embernél van egy nagy "hézag", egy
átmeneti állapot a lelkileg "normális" és a patologikus állapot között.
Freud hívei viszont úgy vélik, hogy a lelkileg beteg és az
egészséges ember között a különbség nem minőségi, hanem csak mennyiségi – az
egészséges embernél ugyanolyan "deviancia-készlet" figyelhető meg, mint a
betegnél, csak a betegnél ez a készlet valamivel nagyobb. A pszichiátriai
klinikák betegeinek egy részénél a "pszichopátia", "határeset", "neurózis"
diagnózisokat állapítják meg. Ezek az emberek még nem betegek, de már nem is
egészségesek. Senki sem tudja megmondani, vajon "ténylegesen" megbetegszenek
vagy sem.
Többségünknél "nem állapítottak meg" pszichiátriai kórképet,
időnként mégis lelki elváltozások észlelhetők rajtunk – erős stresszből származó
átmeneti önuralom-vesztés, mély (de nem endogén, azaz genetikai) depresszió,
alkoholos mámor, indokolatlan féltékenység, hisztérikus reakciók és még sok más.
És végül: a lelki betegség nem feltétlenül rossz. A
hozzátartozóknak rendszerint mindig rossz, a betegnek viszont nem. Van Gogh
skizofréniában szenvedett, Gogol mániákus depresszióban, Dosztojevszkij pedig
epilepsziás volt. Talán azért voltak zsenik, mert betegek voltak? Ha nem lettek
volna betegek, még nagyobb zsenik lettek volna? Ez senki sem tudja.
Valamelyik nagy emberünk mondotta: "Ha Krisztus ma élne,
egész biztos bolondok házába zárnák". Viszont ha a pszichiátria független a
politikától, akkor a az elmegyógyintézetbe történő kényszerbezáráshoz egyetlen
feltétel szükséges: a beteg ön- és közveszélyes volta. Az önveszély az
öngyilkosság, a közveszély pedig a betegség-okozta agresszió veszélyét jelenti.
A beteggel folytatott első beszélgetés során mindenekelőtt a
pszichiáter is a veszélyesség kritériumait mérlegeli, másod- és harmadsorban
pedig, hogy tulajdonképpen mi a diagnózis és milyen gyógyszereket kell felírni.
Mire gondol a pszichológus, miközben a beteggel beszélget
A
pszichológus nem állapít meg diagnózist, ő ugyanis nem orvos. A pszichológus nem
foglalkozik a beteg klinikai elhelyezésével, mert arra nincs jogi felhatalmazása.
A pszichológus nem ír fel gyógyszereket. A pszichológushoz és
pszichoterapeutához tehát bárki félelem nélkül fordulhat.
A pszichoterapeuta rendelőjében a szakember természetesen
elbeszélget Önnel, kikérdezi életviteléről, arról, miként reagál a különböző
eseményekre. Feltehetően elmagyarázza Önnek a fennálló neurózis okait,
megvitatják a különböző – főleg a "kilátástalan" – életszituációkban tanúsítandó
optimális viselkedési formákat.
Diagnózis helyett a pszichológus meghatározza az Ön
személyiség típusát és gondolkodásának korrekciós módjait. Csakis a dilettáns
kezd azonnal tanácsokat osztogatni a páciensnek az egyes szituációkban való
helyes magatartásról, és "osztja ki" boldogság-receptjével. Tanácsok helyett a
profi úgy alakítja a beszélgetést, hogy a páciens maga találjon rá a kérdéseire
adandó válaszokra.
A pszichológus nem tudja megváltoztatni az
életszituációkat, viszont meg tudja változtatni a páciensnek a szituációkhoz
való viszonyát. Ezáltal megszabadítja őt a belső konfliktusoktól.
Ennek eredményeként megváltozik a páciens magatartása. Ön hinni fog
abban, hogy viselkedése csaknem hibátlan, mindenben mások a hibásak. Persze
mások ugyanezen a véleményen vannak: az ő magatartásuk a helyes és
mindenben Ön a vétkes. A pszichológus nem bíró, s nem foglalkozik azzal,
ki a vétkes.
A pszichológus feladata, hogy a szituációt egy másik aspektusból,
szemszögből láttassa meg Önnel.
Meglátni azt, amit nem vesz észre. S hogy mit kell tenni a
továbbiakban, az már az Ön dolga. Ha Önnek ez sikerül, akkor megszabadul
a stressztől, s ugyanakkor pszichoszomatikus betegségeitől is.
A terápia sikerének előfeltétele, hogy a beteg igazán el
akarjon igazodni az adott "bonyolult" élethelyzetben, a pszichoterapeuta pedig
legyen avatott, tapasztalt szakember.
Mielőtt azonban betekintést nyerne a páciens helyzetébe, a
pszichológus igyekszik őt magát is "megnézni", megállapítani személyiségtípusát
annak minden pozitív és negatív tulajdonságával együtt. Azt javaslom Önnek,
mindezt végezze el önállóan.
Típusos Ön vagy nem
típusos
Az
emberi pszichikum nemigen alkalmas arra, hogy különböző "skatulyákban" helyezzék
el. Benne minden szét van szórva, akár egy rendetlen padláson. A pszichológusok
azonban nem tesznek le arról, hogy "leltárba vegyék", mi is van a "odafenn".
Tehát mindenféle személyiségtípust eszelnek ki. Nos, amit ily módon kieszeltek,
természetesen relatív dolog, de azért elég jó tájékozódási alapot nyújt. Alább
erről kívánok említést tenni.
Karl Jung két típust különít el: az extrovertált és introvertált embereket.
Az extrovertált típus (latin extra – valamin kívül) "külső" életet él. Az
ilyen ember rendszerint könnyelmű, nincs benne töprengő, analizáló hajlam,
szereti a társalgást és az élet örömeit.
Az introvertált típus (latin intra – valamin belül)
belső életet él. Nincs szüksége állandó külső feltöltődésre; egyedüllétre,
filozofálgatásra, rendszerezésre hajlamos ember.
Nemcsak Jung osztja két típusra az embereket, hanem többnyire
mi magunk is. Csupán a kritériumok mások, "földközelibbek": saját – idegen,
barát –- ellenség, okos –- ostoba, gazember – ember, de nem "gaz". Kétségkívül
mindenkinek megvan a maga véleménye arról, melyik "táborban" foglal helyet, és
ez a vélemény, természetesen abszolút helyes, minden kétely kizárva. Mert,
ugyebár, mi udvarias emberek vagyunk, nem igaz? Az udvariasság pedig az a
tudomány, hogyan tudjuk elpalástolni, milyen sokra tartjuk magunkat és mennyire
jelentéktelennek látunk másokat.
Samuel Hanneman, a homeopátia
szülőatyja három típusba sorolta az embereket: "pszora", "szikoz" és "szifilisz",
a pikkelysömör, gonorrea és szifilisz típusos reakciója alapján. Felettébb
eredeti pszichológiai klasszifikáció. Azonban nem tréfa gyanánt hivatkoztam rá (Hannemant
nagyon tisztelem), hanem példaként arra, milyen, első látásra furcsa
megközelítések léteznek, melyeknek egyébként teljes létjogosultságuk van. Akit
érdekel, miként reagál, például, a "gonorrea" a különböző életszituációkra,
búvárkodjék egy kicsit a homeopátia szakirodalmában.
Most pedig nézzük a négyes
személyiség-tipológiákat. A legfigyelemreméltóbb itt kétségtelenül
Hippokratész felosztása, habár szigorú értelemben véve ez nem lélektani,
hanem temperamentum-típusokat tartalmaz. Nem részletezem a kolerikus,
szangvinikus, flegmatikus és melankólikus típusok közti különbségeket, mert
feltételezem, az olvasó tisztában van velük. Röviden valami ilyesmiről van szó:
Kolerikus
Szangvinikus
Flegmatikus
Melankólikus
A sok személyiségtípust tartalmazó felosztások közül Karl Leonhardé a
legérdekesebb. Leonhard megalkotja az "akcentuált személyiség" fogalmát. Az
akcentuációk olyan pszichológiai sajátosságok, amelyek egyénivé teszik a
személyiséget. A német pszichiáter szerint bármely ország népessége felerészben
akcentuált, felerészben pedig szabványos típusokból áll. Persze a "szabványos"
típusnak is vannak különböző egyéni tulajdonságai, de azok nem nyilvánulnak meg
markánsan.
Leonhard is figyelembe veszi a jellem és temperamentum
legkülönbözőbb variációit. Ezeket leegyszerűsítem. A sajátos műszavakat
közérthető nyelven mutatom be (a szakmabeliektől elnézést kérek a kötetlen
értelmezés miatt).
Demonstratív, hiszteroid típus
Az a "művész". Az ilyen ember
személyiségének magva az önmutogatás. Azért demonstratív, mert szereti magát
közönség előtt mutogatni.
A hiszteroiditás nevű pszichológiai fogalomnak semmi köze a
hisztériához és a tányértördeléshez. A hiszteroidok (akik nem feltétlenül a
színpad, hanem az élet "művészei") szeretik az élénk színű, rendszerint ízléses
ruhát, jellemzi őket a modoros viselkedés, szeretik, ha a környezetük felfigyel
rájuk. Ezek élénk, érdekes, karakteres, bőbeszédű, fantáziadús, meglehetősen
hazudós emberek: nem okoz nekik különösebb nehézséget, hogy bármely helyzetből
kivágják magukat egy kis rögtönzött hazugsággal. Önmagasztalás, önsajnálat
jellemzi őket. Mindenből több van nekik, mint ami megfelel a valóságnak.
Gyerekkorukban szeretnek mindig a felnőttek és társaik figyelmének központjában
lenni, ezért mindig kitalálnak valami pajkosságot. (Egyébként bizonyos mértékig
minden gyerek hiszteroid).
Az ilyen embert a meggondolatlanság jellemzi: gyakran hoznak
átgondolatlan döntéseket, amiért aztán később ráfizetnek. Néha demonstratív
módon öngyilkosságot kísérelnek meg, ami sohasem – legfeljebb csak véletlenül –
végződik halállal.
A "művészek" nem olyannak látják magukat, mint amilyenek a
valóságban, hanem olyannak, amilyennek magukat látni szeretnék. Nem lehet rájuk
számítani. Megígérnek valamit, aztán elfelejtik. Kerülik a nehézségeket, akár
úgy is, hogy betegségbe menekülnek. "Leromlott idegrendszer", "szívgyengeség",
de mindez normális kardiogrammal, migrén, különböző fóbiák és más
pszichoszomatikus betegségek – e típus szokványos és elválaszthatatlan "útitársai".
Pedantikus személyiség
Itt minden világos. A pedáns ember minden
munkát gondosan, aprólékos pontossággal végez, egyetlen részlet sem kerüli el a
figyelmét, gyakran olyannyira "elmerül" ezekben a részletekben, hogy képtelen a
dolog végére jutni. Sosem késik el. Odahaza minden a legnagyobb rendben, minden
a saját helyén, minden működik, sehol egy porszem. A dossziéban kényes gonddal
elhelyezve a zárójelentések, harminc éves kardiogramok, a reggel és este mért
vérnyomás értékek, a széklet meglétének-hiányának naprakész kimutatása. Ha
gyógyszert szed, nemcsak az órák, hanem a percek is fel vannak tűntetve.
Szeretném pedantikus típusnál javíttatni az autómat (vajon
léteznek-e ilyen szerelők?). A pedantikus orvos szünet nélkül mindenféle
szükséges és szükségtelen kivizsgálásokra küldözgeti a pácienst, tökéletesen
ismeri és betartja a gyógyszerekhez előírt javallatokat és ellenjavallatokat. A
pedantikus könyvelő (apropó, könyvelő csakis pedantikus ember lehet) világosan
elmagyarázza az igazgatónak, hogyan kell minden értelmes és értelmetlen utasítás
gondos és pontos betartásával csődbe juttatni a vállalatot.
Jó-e vagy nem jó pedánsnak lenni? Nem ideillő kérdés. Vajon
jó-e vagy rossz, ha esik az eső?
Fennakadó személyiségek (a pszichológiai terminológiában paranoid
orientáció).
Ez viszont inkább rossz, mint jó (habár
ízlések és pofonok különböznek). Köznapi nyelvre fordítva ezek a haragtartó
emberek. Előtérben kerül náluk az ellenük megtörtént, vélt vagy valós
igazságtalanságok, gyanakvások megrekedése. A "nem fennakadó" ember
valakire dühös lesz vagy megsértődik rá, a következő nap még neheztel, de a
harmadik napon már feledi mérgét. A "fennakadó" viszont másnap, egy hét, egy
hónap múlva, ha visszagondol sérelmére, belül még mindig ugyanolyan erővel
reagál, mint először, gondolatban pedig különböző bosszúterveket szövöget. Az
ilyen ember évekig pereskedik a "sértő féllel".
Ezek módfelett gyanakvó emberek. Meg vannak győződve, hogy a
munkahelyükön "a hátuk mögött" bizonyos munkatársak egy csoportja ellene
intrikál. Feltétlenül féltékenyek. A házastárs bármely lépését úgy kezelik, mint
"a hűtlenség bizonyítékát". Ha az asszony fél órával később jön meg a
munkahelyéről, már "biztosan azzal a kopasszal csevegett", ha "téves hívást kap
telefonon", biztosan "az a szemétláda kopasz ellenőrizte, hogy itthon vagyok-e".
No és mi van, "ha nem féltékeny, nem is szeret"? Ez is
meglehet, no de akkor már: "ha nem ver, nem szeret". Tetszik tudni: ízlések és
kopaszok különböznek.
Ingerlékeny személyiségek
Nem a legtalálóbb szó, de Leonhard sem
talált jobbat.
Rendszerint ezek meglehetősen primitív,
atlétikus testfelépítésű, sportos külsejű emberek. A türelem fogalmát nem
ismerik. Konfliktushelyzetben eszükbe sem jut, hogy a vitát pofonok nélkül is el
lehet dönteni. Márpedig minden ostobaság miatt konfliktusba kerülnek, néha pedig
tudatosan keresik áldozatukat.
Foglalkozására nézve ez a típus vagy
valami védelmi szervezetben találja magát, vagy pedig azok között, akiktől meg
kell valamit védeni.
Hipertim
(hipomániákus)
Azaz "gyors", kolerikus típusú személyiség.
Állandó mozgásban van. Egyik gondolat követi nála a másikat, újabb gondolatok
keletkeznek, még mielőtt a régieket elfelejtené. Az ilyen ember későn fekszik és
korán kel. Egyszerre száz dologba is belekap, de mivel mindenre egykettőre ráun,
ritka eset, hogy valamit be is fejez. Mindig siet valamiért, utazik valahova,
valakinek segít, telefonál, mindent megígér, amit aztán elfelejt teljesíteni.
Naphosszat távol van, keveset eszik, "ügyeiben" rengeteg a résztvevő, mindenki
őt keresi, de ritkán találja meg, állandó adósságai vannak, partnerkapcsolatai
kiszámíthatatlanok (egy ember mellett nem bírják ki sokáig, mert ráunnak). Az
ilyen típusnál nincs olyan, hogy "Na, mi újság?" – "Semmi különös, minden a régi".
Egy hét alatt annyi minden történik vele, amennyi mással egy év alatt sem.
Egészében véve ez a személyiségtípus mint ember érdekes,
magához "vonzza" az embereket, rendszerint ő a társaság központja, mert kiváló
társalgó, jó humorú ember.
Disztim
(a pszichiátriai terminológiában szubdepresszív személyiség,
a mindennapi életben ő a pesszimista).
Ha röviden szeretnénk kifejezni, mit mond
ez az ember, akkor ez így hangzanék: "Minden rossz". Ha egy eseményt
kétféleképpen -- jó és rossz oldaláról – lehet interpretálni, a pesszimista csak
negatívumot fog benne találni ("Eleredt az eső. Jó lesz a termés?" – "Nem,
mindent elönt a víz. Semmi sem fog kikelni."). Ha valamit csak jól lehet
értelmezni (a lányunkat végre felvették az egyetemre), a pesszimista ezt is
negatívan értelmezi ("Mire fogják ott megtanítani? Inni és dohányozni."). Ha a
pesszimistának csodálatos családja van, ez azt jelentheti számára, hogy "mindenkinek
a terhére vagyok, csak az idejüket lopom, milyen sok pénzt költenek rám"). Ha
remek munkahelye van, akkor: "Hallom, a rádióban, sztrájkolnak a bányászok. Majd
leépítések lesznek az iskolákban. Biztosan engem is elbocsátanak, a pénz meg a
bányászoknak adják."). A pesszimista állandóan valami szerencsétlenséget érez és
vár. Az eseményeket pedig e várakozásnak és érzésnek megfelelően értékeli.
Az ilyen emberek igen terhesnek bizonyulnak környezetük
számára. Különösen a hozzátartozóknak nehéz, akiknek el kell viselniük a belőle
áradó depresszió sötét energiáját. Ezt az embertípust gyakorlatilag lehetetlen
véleménye ellenkezőjéről meggyőzni. Súlyosabb esetekben az ilyen meggyőzési
kísérletet úgy értelmezi, mint annak "bizonyítékát", hogy "úgy látszik, én
felesleges vagyok". Ellentétben a demonstratívval -- amit a hiszteroidnál
láttunk -- ilyenkor karnyújtásnyira vagyunk a valóságos öngyilkosságtól.
Cikloid
(vagy másképpen vérmérséklet).
A cikloidokra a ciklikusság, vagyis a "gyors"
(hipomániákus) és a depresszív ("pesszimisztikus") pszichológiai fázisok
váltakozása a jellemző.
Az emberek többségét a jó és a rossz
hangulat, a depresszió és optimizmus, a boldogság és boldogtalanság enyhe
váltakozása jellemzi.
A cikloid személyiség abban különbözik a többiektől, hogy nála ezek
a változások egyrészt szembeszökőek, másrészt éles határok vannak köztük.
Az egzaltált típus
Ö közel áll a hiszteroidhoz.
Kevesebb benne a színészi és több a
benyomásokra épülő emocionális véglet. Róluk szokták mondani: "vagy a mennyekben
járnak a boldogságtól, vagy a bánat poklát járják". Középút nincs.
Az egzaltált ember hihetetlenül naiv. Mindent tágra nyílt
szemmel fogadnak: "Hát ez rendkívül érdekes!!! Fantasztikus!!!" Hisznek az
ufókban és a kísértetekben, a bókot készpénznek veszik, valósággal "olvadoznak"
tőle. Életük végéig "nagy gyerekek" maradnak.
A rettegő személyiség
A rettegő típusú emberek gyermekkorukban
mindig félnek valamitől: kutyáktól, tanároktól, nagyobb gyerekektől, sötétségtől,
zivatartól. A társaik ezt hamar észreveszik és állandóan ugratják, gúny tárgyává
teszik őket.
A felnőtteknél némileg változik a kép.
A félelem másodlagossá válik, s a
határozatlanság, önbizalomhiány, félénkség, engedelmesség lép előtérbe. Vitában
képtelenek megvédeni álláspontjukat, nincs bennük állhatatosság. Fejlett bennük
a kisebbségi komplexus. Aggódnak másokért, magukért, az egészségükért. Közülük
kerül ki a legtöbb hipochonder, akik azt hiszik, rejtett betegségben szenvednek,
amit senki sem tud feltárni.
Az emotív személyiség
Engedékeny, jószívű, nyílt, fogékony,
együttérző, segítőkész emberek ezek. Csehov "lelkecskémnek" nevezte el őket.
Képtelenek elviselni mások szenvedését. Ha sír valaki, a "lelkecském" is készen
áll a sírásra. Gyakran sírva fakad egy film nézése vagy egy regény olvasása
közben, annyira átéli annak tartalmát. Az ilyen ember nagyon szereti a
gyerekeket és az állatokat, imádja másokkal "megosztani örömét és bánatát",
nagyra értékeli a színházat és a művészeteket.
Ön
melyik személyiségtípushoz tartozik? Bizonyára ezt a feladatot tűzi ki maga elé
a pszichológus és a pszichoterapeuta, ha felkeresi őket.
És mit tesz ezután a szakember? Az már a
szakosodás függvénye. Amit most fogok leírni, semmiképp sem kíván a
pszichoterápia mindenoldalú és részletes leírása lenni. A célom, hogy
megmutassam, a pszichoterápia nemcsak "csukja be a szemét... most jól érzi magát...
nyissa ki a szemét... ön egészséges", hanem ennél valamivel több is, meg
érdekesebb is.
A
pszichoanalitikusnál
Manapság mindenkit pszichoanalitikusnak
lehet nevezni, aki szeret pszichológiai tanácsokat és javaslatokat adni. A
valóságban nem mindenki pszichoanalitikus, aki a pszichikumot analizálja, hanem
csak az, aki Sigmund Freud és követői módszereit alkalmazza.
Ön bizonyára hallotta már Freud nevét. Talán még írásai közül
is megpróbált elolvasni valamit. Viszont aligha jutott a végére, – nem valami
könnyű olvasmány, nemigen sikerül gyorsan elsajátítani az anyagot. Ezért azok
számára, akiknek kevés az idejük, vázlatosan kifejtem Freud tudatalattiról szóló
koncepcióját, mely nemcsak a gyógyításra, hanem a filozófiára, zenére,
festészetre, filmművészetre is nagy hatással volt.
Ha Freud új keletű elméletét röviden akarnánk jellemezni,
akkor ez így hangzanék:
Az emberi viselkedést nem tudatos, hanem tudatalatti
lélektani folyamatokkal kell magyarázni.
Freud nézetei szerint az emberben több, egymástól független lelki
csoportosulás van, melyek közül egyeseket a tudat, másokat pedig a tudatalatti
vezérel.
Egy pszichikai komponens, például egy képzet, általában nem
marad sokáig tudatos elem. Ami az egyik pillanatban tudatos, az a következő
pillanatban átmegy a tudatalatti szférába, de elég egy kis akarati impulzus, és
máris újra tudatossá válik.
Mit jelent az, hogy valamit tudatossá teszünk? Nem mást, mint
azt, hogy valamely bennünk élő kép, érzés vagy képzet nyelvi kifejezést nyer.
Freud a tudatot "Én"-nek, a tudatalattit pedig "Ő"-nek
nevezte el. A tudatalattinak két fajtája van. Az egyik, amely tudatossá képes
válni ("tudatelőtti"), s a kiszorított, amely önmagától nem képes tudatossá
válni. Létezik még a "Felettes Én" is.
A Felettes Én (a lélek) nem más, mint a lelkiismeret,
bűntudat, vallási és társadalmi érzés, az apa, a tanító iránti tisztelet.
Az Én (a tudat) az értelem, a józan ítélőképesség. Ez
uralkodik a mozdulatok felett. Az Én a bennünk élő képeket és képzeteket a
tudatalattiba űzi és nem engedi azok tudatba történő visszatérését.
Az Ő (a tudatalatti) az, ahol a szenvedélyek, hajlamok és
élvezetek dominálnak.
Hogy fér meg "egy csárdában" az
Én, a Felettes Én és az Ő?
Az Én igyekszik elnyomni az Ő
élvezet-törekvését. Éjszakára aludni tér, de ő "cenzúrázza" az álmokat.
A Felettes Én az Ödipusz-komplexus révén alakult ki. A
mitológiai Ödipusz megöli apját, hogy feleségül vehesse anyját. Freud teljesen
természetesnek találja Ödipusz tettét. Mi több, úgy tartja, hogy minden férfi
tudat alatt gyűlöli apját és ösztönös szexuális szerelmet érez anyja iránt.
Miért?
Mert az ember eredetileg az őshordában élt, ahol a kegyetlen
és féltékeny apa uralkodott, aki az összes nőstényt magának tartotta fenn,
felnövekvő fiait pedig elüldözte. Egy szép napon a fivérek megölték és megették
apjukat. Persze mindnyájan tudták, hogy ez a sors őket is utolérheti, ezért jött
létre a két tabu – a nemzetségen belüli gyilkosság és a rokonságon belüli
házasság tilalma.
Az e két tabu megszegésére, valamint tiszteletben tartására
irányuló törekvés alakítja ki az Ödipusz-komplexust, azt a tudatalatti vágyat,
hogy megszabaduljunk apánktól és feleségül vegyük anyánkat.
Mint ahogy a szüleinek szót fogadni kénytelen gyermek, a
tudat (az Én) egyrészt engedelmeskedik a lélek (a Felettes Én) kategórikus
parancsainak, másrészt birtokba akarja venni az Őt, amelyben kétféle hajlam
dominál, a szexuális és a halál iránti. A szexuális magába foglalja a
tulajdonképpeni nemi vágyat, annak szublimációját és az önfenntartási ösztönt. A
halál iránti vonzalom az élő élettelen állapotba való visszaállítására való
törekvés. Ebből származik a pusztítás ösztöne, vagyis a háborúra, konfliktusokra
való törekvés. E két hajlamból eredően az embert mindenben a kettősség, az
ambivalencia jellemzi. Hiszen nem véletlen, hogy a szerelem a gyűlölettel, az
alkotás a pusztítással, a zsenialitás pedig a gonoszsággal határos.
Honnan származik és hová lesz a
neurózis?
Freud úgy tartotta, hogy mindnyájan "tudatalatti
visszaemlékezésekben" szenvedünk, betegségeink tünetei pedig csupán e
visszaemlékezések szimbólumai. Innen a következtetés: a pszichoszomatikus
betegségek meggyógyításához fel kell tudni deríteni az elsődleges lelki
traumákat, amelyekről rendszerint megfeledkezünk (gondoljunk vissza a "Milyen
volna dr. Freud kórképe?" című fejezet példájára). A visszaemlékezések
felgöngyölítését a jelen időből kiindulva kell végrehajtani egészen a korai
gyermekkorig. Ezért ha Ön egy "igazi" pszichoanalitikushoz fordul, az lefekteti
Önt egy díványra és arra kéri, beszéljen neki mindenről, ami csak eszébe jut,
válogatás és elemzés nélkül. Az analízis már az ő feladata.
Önnek sok kellemetlensége volt, – mondja a pszichoanalitikus,
ha majd megkérdi tőle –, azonban nem mindegyik vezetett betegséghez. A betegség
akkor keletkezett, amikor Önnek "uralkodnia kellett magán", azaz tudatosan el
kellett nyomnia a lelki trauma pillanatában kiváltott negatív reakciót. A
stresszhatások behatoltak a tudatalattijába és lelki életét súlyosan megterhelve
a vegetatív idegrendszeren keresztül áttevődtek a belső szervekre.
Akkor is betegséget okozó lelki diszharmónia keletkezik,
amikor az ember nem képes össszehangolni lelki folyamatait. Freud szerint a
neurotikus beteg ahhoz az asszonyhoz hasonlít, aki bevásárolni megy, és egy
csomó dobozzal meg csomaggal indul haza. Minden nem fér el a kezében: amikor az
egyik csomagért lehajol, elejti a másikat és ez így folytatódik vég nélkül.
Kezelései közben Freud észrevette, hogy valamilyen erő
megakadályozza, hogy a visszaemlékezések átmenjenek a tudatalattiból a tudatosba.
Ezért van az, hogy a pszichoterapeutának, akárcsak más természetgyógyászoknak,
fel kell tudnia venni a harcot a beteg ösztönös ellenállásával, amely gátolja a
felépülést.
Az élményeknek a tudatból a tudatalatti szférába történő
áttérését Freud kiszorításnak nevezte. A kiszorítás a belső konfliktus,
neurózisvagy pszichoszomatikus zavarok oka.
No és hogyan
történt a gyógyítás?
Pszichoanalízis segítségével először
feltárták a feledésbe merült élményt, majd pedig a betegnek megmagyarázták a
konfliktus mibenlétét. A betegség mechanizmusának megértése nyomán a páciens
katarzison, megtisztuláson ment át és újra egészséges lett.
Minden funkcionális betegség okát, vélte Freud, erotikus
tényezőkben kell keresnünk. "Az élet minden zaja Erosztól származik. Tudom,
állításomban nem nagyon hisznek. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy túlértékelem a
szexuális tényező szerepét, s felteszik nekem a kérdést, más lelki izgalmak
miért nem szolgálhatnak betegség okául. Nem tudom, miért van ez éppen így, de a
tapasztalat azt mutatja, ... hogy éppen így van. Szexuális kérdésekben az
emberek általában nem őszinték. Nem fedik fel szabadon szexuális élményeiket,
hanem befedik a hazugság vastag takarójával, mintha a nemiség világában mindig
rossz idő lenne" – írja Freud.
Tehát Freud szerint Ön akkor betegedett meg, amikor külső
vagy "erkölcsi" akadályok miatt nem tudta kielégíteni nemi szenvedélyét. Ön a
betegségbe menekült, ami a hiányzó élvezetet pótolta. Ezért van, hogy az Ön
Én-je gátolja a gyógyulást, mintha csak azt mondaná: "Mit adsz nekem a
betegségért cserébe, ha meggyógyulok?" A neurózis olyan, mint egy kolostor,
ahova Ön elvonult, mert csalódott az életben vagy gyengének érzi magát az életre.
Ön nem ért egyet ezzel? Akkor a betegség kezében eggyel több
adu van.
Miért kell kezelés alatt össze-vissza
fecsegni?
A pszichoanalízisben a tudatalatti
vizsgálatának három módja van: gondolat-feldolgozás, álom-analízis, és botlás- (baklövés-)
értelmezés. A véletlen botlások közé tartoznak: jól ismert dolgok időleges
elfelejtése, elírások, nyelvbotlások, dolgok elvesztése vagy elrontása, tárgyak
pörgetése, dallamok dúdolgatása és így tovább. A lelki életben azonban nem
léteznek véletlenek. E botlások elemzése az, amelynek alapján a
pszichoanalitikus az Ön valódi, tudata elől el nem rejtett szándékokra és
vágyakra következtet, melyek a betegség tüneteit okozzák. A pszichoanalitikus
azért kéri Önt, hogy beszéljen mindenről, ami csak az eszébe jut, hogy
kimutathassa ezeket a rejtett komplexusokat. A pszichoanalitikus kérésére Ön
bizonyára azt mondja, nincs mit mondania, semmi sem jut az eszébe. A
pszichológus pedig igyekszik elérni Önnél, hogy az önkontrollt feledve beszéljen
minden ostobaságról, amit nem tart a tárgyhoz tartozónak, s különösen arról,
amiről kellemetlen beszélni. Az analitikusnak fontos, hogy segítségként minél
jobban blokkolhassa az Ön Én-jét és feloldhassa tudatalattiját. A célzásokat,
elszólásokat különös alapossággal boncolgatja -- egy véletlen gondolat vagy egy
buta szókapcsolat jelzést ad neki, milyen irányban kell keresni a konfliktust.
Ahhoz, hogy leássunk az eredendő lelki traumáig, olyan dolgot
kell Öntöl megtudnunk, amiről Ön sem tud, s nem is sejti létezését. E szabályok
alapján cselekedve gyűjti be magának a diagnosztikai anyagot az analitikus.
A neurózistól való szabadulás 3
módja
1. Meg kell találni és teljesíteni kell a
kiszorított vágyat. Ez nem azt jelenti, hogy úgy lehet megszabadulni a szapora
szívveréstől, hogy azonnal megkeressük és elhozzuk önnek titkos szexuális
fantáziájának tárgyát és azonnal felfektetjük a díványra. A vágyakat nem
szükséges szó szerint kielégíteni, csupán az adott dologgal kapcsolatos negatív
érzések szabad kifejezését kell biztosítani, vagyis azt kell kiadni magunkból,
amit annak idején elfojtottunk magunkban, s aztán eljutott szervezetünk
belsejébe.
2. A vágyak szublimálása is eredményes
lehet. A szublimáció a szexuális energia vagy a "tiltott" impulzusoknak olyan "megengedettre"
való átállítása, amely nem áll kapcsolatban a szexualitással. Ha például a
páciensnek vannak alkotó hajlamai, akkor a belső konfliktus betegség-tünetekből
művészeti alkotásokká lényegíthető át. Másik megoldás: a betegség-okozó energiát
valamilyen üzleti vállalkozás céljaira kell felhasználni.
3. S végül az utolsó módozat. Elég, ha
tudatosítjuk a páciensben a komplexus beteges voltát, aki ettől fogva elítéli
ezt az életét nehezítő körülményt, s többé nem engedi meg, hogy rajta uralkodjék.
Meglehet, kissé hosszasan írom le a
pszichoanalízis elméleti alapjait. De hát ez már önmagában is érdekes, nem igaz?
Meg aztán, ha – még mielőtt pszichoanalitikushoz fordulna – elolvassa ezt a
fejezetet, bizonyára jobban fogja látni, mire is akar kilyukadni az önnel
folytatott beszélgetésben.
Mi megy végbe a kollektíva
agyában?
Freud tanítványa, Karl Jung svájci
pszichiáter úgy gondolta, nemcsak egyéni, hanem kollektív tudatalatti is van. A
kollektív tudatalatti tartalma nem egyetlen ember, hanem egy egész csoport
sajátja. Ez a csoport lehet egy család, egy munkás kollektíva, egy ország vagy a
fölgolyó egész népessége.
A kollektív tudatalatti nem egyetlen élet folyamán halmozódik
fel. Olyan ösztönök ezek, amelyek évezredek során alakulnak ki. Az egyéni
tudatalattival szemben, a társadalmi tudatalatti minden embernél egyforma. Az
egyéni tudatalatti az ember Ő-je, a kollektív tudatalatti viszont úgynevezett
archetípusokból tevődik össze. Az "archetípus" az "archaikus típus" rövid
változata. Az "archaikus" szó azt hangsúlyozza, hogy e képződmények régtől fogva
léteznek.
Az archetípus csak azt a pszichikai tartalmat jelenti, amely
még nem került tudatos feldolgozásra. Ezek tehát nem általánosan elfogadott
szabályok és szokások, hanem – ha szabad ezt a kifejezést használni – "érzékelt,
de nem tudatosult" dolgok.
Álarc nélkül szebbek vagyunk
A kollektív tudatalatti fogalmának
bevezetésével Jung nem tagadta annak egyéni megfelelőjét sem, melyet a
következőképpen értelmezett. Egy és ugyanazon emberben "több személyiség" is
lehet. A jellem kettéválása teljesen normális jelenség. Ha különböző körülmények
között megfigyelünk valakit, tapasztalhatjuk, milyen gyorsan megváltozik az
illető jelleme és viselkedése.
Az emberek kénytelenek minimum két különböző szférában
mozogni: otthon és a munkahelyükön. E két teljesen eltérő környezet determinálja
a jellem kettéválását. Nem ritka eset, hogy a társadalmi életben felettébb
energikus, bátor és törekvő emberek a családon belül szelíd, szívélyes,
engedékeny és gyenge egyéniségnek bizonyulnak. Vagy pedig megfordítva.
Melyik a valódi a kettő közül? Hol van az igazi egyéniség?
"Nézetem szerint", mondja Jung, "a feltett kérdésre a
következőképpen kell válaszolni: a kettévált jellemű embernek nincs igazi
jelleme. Ő egyáltalán nem egyéni, hanem kollektív ember. Kollektív, azaz
megfelel a külső körülményeknek, amelyek megfelelnek a közös elvárásoknak. Ha
egyéni volna, akkor -- tekintet nélkül a különböző elvárásokra -- egyetlenegy
jelleme volna, és nem idomulna a szituációnak megfelelően".
Azonban minden ember egyedi, következésképp – individuális.
Emiatt Jung úgy vélte, hogy a kettévált jellemű ember tudatalatti módon
individuális. Szituációról szituációra változtatja az álarcát, s ezzel
félrevezeti a többieket. Azonban gyakran önmagát is becsapja arra vonatkozóan,
hogy milyen is az ő jelleme. A különböző szituációkban más és más álarcot ölt, s
ezért soha nem láthatja a saját igazi arcát.
Jung az álarcot "Perszónának" (így nevezték az ókori
színészek álarcát), a belső jellemet pedig "Léleknek" nevezte. Ahogy a külvilág
alakítja az Álarcot, úgy formálja a Lelket a tudatalatti.
A Perszóna (az Álarc) tehát egyfajta, a külső körülményekhez
igazodó alkalmazkodási reakció, viselkedés. A Perszóna az ember látható jelleme.
S hogy a Lélek milyen, azt gyakran nemcsak a környezet, de még maga az egyén sem
tudja.
A Lélek azonban tartalmazza mindazt, ami nincs meg az
Álarcban. Például a külsőre kegyetlen, gátlástalan és megközelíthetetlen zsarnok
belül igencsak önállótlan, félelmektől és kételyektől gyötrődő egyén. Vagy egy
teljesen feminin jellegű nőről "hírtelen" kiderül, hogy erős akarattal és
kitartással rendelkezik.
Ezek az ellenétek könnyen megmagyarázhatók. Mind a Lélek,
mind pedig az Álarc egyaránt rendelkeznek férfias és nőies jegyekkel, tehát
minden e tulajdonságok arányán múlik.
Megtanultál-e örülni az
akadályoknak?
Ez a mondat egy tibeti templom falán
található. Nem tudom, ott vagy valahol másutt talált-e rá Alfred Adler osztrák
pszichológus, de éppen ez a mondat közvetíti legjobban tanainak jelentését.
Adler úgy vélte, hogy gyermekkorától kezdve minden ember
saját teljes értékűsége hiányát érzi, ezért egész életében igyekszik legyőzni
gyengeségeit, hogy végül teljes értékűnek érezhesse magát.
Az a vágy, hogy erősnek érezzük magunkat, egyeseket a
hatalomhoz, másokat egy homályos végcélhoz, a "tökéletességhez", megint másokat
az alkotáshoz juttat el.
Más szóval, a hatalom megszerzésére irányuló törekvés, a
megismerés, az alkotás vágya csupán a tökéletlenség érzésének tudatalatti
kompenzációja. De minél jobban kifejezésre jut valakinél a hatalmi törekvés,
annál kevésbé fejlett nála a társadalmi kötelességtudat. Az az embertípus, amely
túlságosan sokat foglalkozik magával és személyes hatalomra tör, nagyon gyakran
saját rabszolgáinak tekinti az embereket, akik csak rosszat akarnak nekik. Az
ilyen embernek az egész emberiség és annak problémái idegennek és távolinak
tűnnek. Abban tehát, hogy a hatalom uszályába került emberek gyakran élik át
saját tökéletlenségük érzését és választóik iránt közömbösek, nincs semmi
különös.
Többségünk számára fontos, hogy jelentőségünk tudatában
legyünk. Mihelyt tapasztalni kezdjük társadalmi hasznunk hiányát, erősödni kezd
bennünk a tökéletlenségi érzés.
Hogyan alakul ki ez az érzés?
Ha a gyermek valamilyen testi fogyatékossággal születik,
például csúnya, alacsony növésű vagy túlságosan kövér, ezt – a néha általa
kitalált – hibát úgy fogja fel, mint boldogulásának akadályát, s életstílusát
abban leli meg, hogy e "fogyatékosságát" maszkírozza.
Vagy vegyük az úgynevezett "kegyetlen" gyermekeket. Ők
mindenütt csak ellenséget látnak, és úgy viselkednek, mintha egy ellenséges
táborban lennének. Ez pedig nem más, mint a figyelemfelkeltés, a tekintély "kiharcolásának"
eszköze. Amikor az ilyen gyerekek felnőnek, a másokhoz való viszonyulásuk
ugyanaz marad.
Azonban a legnépesebb kategóriát feltehetően az
elkényeztetett gyermekek alkotják. Ők a világmindenség központjának tekintik
magukat: körülöttük különböző röppályákon keringenek a szülők, nagymamák,
rokonok, üstökösként átrepül egy-egy zene- vagy angoltanár. Amikor pedig
elérkezik annak ideje, hogy a saját lábukra álljanak, úgy érzik, mintha a
paradicsomból űzték volna ki őket, hiányzik nekik a lelki melegség, és sehogy
sem tudnak egyetértésre találni más emberekkel, különösen nem a férjükkel vagy a
feleségükkel, akik ugyanolyan "kozmikus nagyságok", mint ők maguk.
A pszichoterapeuta feladata abban áll, hogy megtalálja a
korai életkorban elkövetett hibákat, amelyek maguk után vonták a kisebbségi
érzés kialakulását, megmagyarázzák őket a páciensnek, és a hibákhoz vezető
mechanizmusok tudatosításával utat mutassanak a lelki egyensúly visszanyeréséhez.
Adler elveti a velünk született képességek létezését. Úgy
véli, hogy az összes emberi vívmány a helyes oktatás, igyekezet és a megfelelő
gyakorlás eredménye. A legnagyobb eredményeket az ember nem öröklött
tulajdonságainak, hanem az útjába kerülő akadályokkal vívott állandó heves
harcnak köszönheti. "Adjanak nekem egy tucat egészséges gyereket és nevelésüknek
megfelelő környezetet. Garantálom, hogy a közülük találomra kiválasztottat
bármilyen foglalkozásra – orvos, jogász, koldus vagy tolvaj – kitanítom,
függetlenül tehetségétől, hajlamaitól, képességeitől, elhivatottságától" –
állítja most már nem Adler, hanem a behaviourista Watson. A behaviourizmusról
azonban egy kicsit később ejtünk szót. Előbb hallgassuk meg, miről beszélne
nekünk a neo-freudista Erich Fromm, ha megjelennénk a rendelőjében.
Az Én és az Ál-Én
Élete során az ember egyre inkább
tudatosítja magában individuális jellegét. E folyamat a többi embertől való
elkülönüléshez, magányhoz vezet.
Ezen kívül, minden emberben van egy bizonytalanság érzés,
hiszen a társadalom rendszere ránk erőlteti ritmusát, miközben kis fogaskerékké
akar alakítani bennünket. A pszichoanalízis segítségével –- ellentétben Adler
kollégámmal – nem a kisebbségi érzéstől, hanem a reménytelenség érzésétől
igyekszem megszabadítani betegeimet.
Először azonban nézzük meg, mi magunk hogyan próbáljuk
magunkat hozzáidomítani a világhoz.
A gyermek, aki fölött apja zsarnokoskodik, úgy védekezik,
hogy érzelmi rendszerét a feltétel nélküli engedelmességhez idomítja. Amikor
felnő, abban találja örömét, hogy aláveti magát felesége, anyósa, főnöke
akaratának. E megközelítésben van egy adag mazochizmus.
A másik gyerek egyrészt fellázad az apai tekintélyuralom
ellen, másrész viszont másolja annak viselkedését. Így esetleg élete értelmét a
szadizmusban, uralmi hajlamokban, a zsarnokságban leli meg.
Az önigazolás, valamint saját gyengeségünk előli menekülés
egyik módja a külvilág elpusztítása, de nem azért, hogy egy újat hozzunk létre,
hanem csak úgy. Ahhoz, hogy megmeneküljünk a reménytelenség érzésétől, a
legegyszerűbb, ha ösztönösen lemondunk egyéniségünkről és azt a viselkedési és
gondolkodási mintát sajátítjuk el, amelyet ránkerőltet a társadalom. Ez esetben
az ilyen ember Én-jét az Ál-Én, a gondolatokat pedig az álgondolatok váltják fel.
Az emberek többsége ilyen, de persze magától senki sem volna hajlandó elismerni,
hogy Ő nem Ő, hanem csak egy Ál-Ő. Az ember olyanná válik, amilyennek mások
szeretnék őt látni. Ezt a mechanizmust a védekező színhez hasonlíthatnánk, amely
bizonyos állatokra jellemző. Annyira beleolvadnak a környezetbe, hogy alig lehet
őket megkülönböztetni tőle.
Az, aki megsemmisítette magát, és a körülötte levő automaták
millióihoz hasonlóan maga is automatává vált, többé már nem érzi az egyedüllét
és a bizonytalanság érzését. Ennek viszont az egyéniség elvesztése az ára.
Megmagyarázom, mire is gondolok. Tegyük fel, hogy többségünk
csupa egyéniség, akik képesek gondolkodni, érezni és úgy cselekedni, ahogy nekik
tetszik. Mindenki őszintén hiszi, hogy ő az csakis ő és, hogy gondolatai,
érzései, vágyai valóban az övéi.
Amikor valaki azt mondja, "én úgy gondolom", mindenekelőtt
azt vizsgáljuk, igaz vagy nem igaz, amit gondol, nem pedig azt, hogy vajon ő
gondolja-e. Azonban az "én úgy gondolom" kifejezés távolról sem jelenti azt,
hogy ezt igenis én gondolom.
Képzeljük el a következő szituációt. Szeretnénk megtudni,
milyen idő lesz, ezért megkérdezünk egy halászt és két városlakót. Eközben előre
lehet tudni, hogy mindhárman meghallgatták a rádióban a meteorológiai
előrejelzést. A halász elkezdi mérlegelni a szélirányt, a hőmérsékletet, a
páratartalmat és más tényezőket, s így eljut egy többé-kevésbé határozott
végkövetkeztetéshez. Valószínűleg visszagondol az időjárás jelentésre, amit
bemondott a rádió, nekünk viszont a saját véleményét, azaz saját gondolatainak
eredményét fogja elmondani.
Az egyik városlakó tudja, hogy nem igen ért az időjáráshoz s
azt mondja: "Nem tudok dönteni ebben. Mindaz, amit tudok, az az időjárás
jelentés". A másik városi ember egy másik embertípushoz tartozik. Úgy véli, hogy
köteles minden kérdést megválaszolni, ezért rövid gondolkodás után közli velünk
az ő saját véleményét, amely tökéletesen egybeesik a rádióban hallott időjárás
jelentéssel. Kérdést teszünk fel neki a bizonyítékokról, mire azt válaszolja,
hogy a szélirányból, a hőmérsékletből és más egyebekből következtetett erre.
Emberünk magatartása első látásra ugyanolyannak tűnik, akárcsak a halászé. Ha
viszont mélyebb elemzést végzünk, nyilvánvalóvá válik, hogy az "ő" véleménye
egyáltalán nem az övé, hanem másé, amit sajátjaként állít be; s valóban azt
hiszi, hogy önálló gondolkodás révén jutott erre az eredményre. Anélkül, hogy
minderről tudomása lenne, kialakult benne az önálló vélemény illúziója, holott
valójában másokét tette magáévá.
Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg ha tanulmányozzuk az
emberek véleményét, például a politikáról, azon események értelmezéséről,
amelyek az országban történnek vagy történtek. Kérdezzük csak meg valamelyik
újságolvasót, miként vélekedik a kormány legutóbbi személycseréiről vagy a mezei
rágcsáló kártevőkről. Az újságban olvasottakat mint "saját" véleményét fogja
előterjeszteni, s ami a legfontosabb, tökéletesen hisz abban, hogy amiről beszél,
az ő saját szellemi produktuma.
Ugyanígy alakul ki a tömegek véleménye a művészetekről. Az
átlagember, aki Raffaello vagy Van Gogh képeit nézi, gyönyörűnek, mély benyomást
keltőnek tartja őket, ugyanakkor a képek nem váltanak ki benne belső visszhangot.
Gyönyörűnek tartja őket, mert tudja, hogy ezt várja el tőle a környezetük. Ez az
embertípus feltétlenül "el van ragadtatva" a művészi játéktól mind a színházban,
mind pedig a koncertteremben.
Mindaz, amiről beszéltünk, nemcsak a gondolkodásra, hanem az
érzelmekre, vágyakra, szándékokra is érvényes. Sokan meg vannak győződve, hogy
ha akarnak valamit, akkor azt tényleg akarják. Viszont a szándékok sokszor
csupán a vágyak illúziói, az elhatározások pedig nem a mi elhatározásaink, hanem
olyanok, amelyeket kívülről erőltettek ránk. Mi viszont sikerrel győzzük meg
magunkat, hogy mi jutottunk az adott elhatározásra. Pedig a valóságban
kényelemszeretetből, illetve ösztönös félelemből csupán mások elvárásainak
vetjük alá magunkat.
A valódi gondolatok, érzések és szándékok álgondolatokra,
álérzésekre és álszándékokra történő felcserélése végső soron a valódi egyéniség
ál-egyéniségre való felcseréléséhez vezet.
Hogyan lehet az álegyéniséget
megkülönböztetni a valóditól?
A valódi Én hamisítatlan, másoktól független gondolatokat,
érzéseket, szándékokat jelent. Az ál-Én viszont csak egy mások elvárásainak
megfelelő szerep, melyet az illető saját Énjének örve alatt játszik el.
Az emberek képesek sokféle szerepet eljátszani abban a
meggyőződésben, hogy mindegyik szerepben saját magukat adják. A valóságban
viszont csak olyanok, amilyennek mások szeretnék őket látni. Ezért az emberek
többségénél az igazi Ént elnyomja az ál-Én. Viszont gyakorta megesik, hogy
hosszú éveken át a legnagyobb értékeket nyomjuk el magunkban.
A pszichoterapeutának az a feladata, hogy mindezt
megmagyarázza a páciensnek, s vele együtt helyreállítsa azt, ami elveszett.
Ezzel megszabadítja azoktól a belső konfliktusoktól, amelyeket a környezethez
való alkalmazkodás kényszere hozott létre.
"Boldog az, ki harmóniában él önmagával. Akkor van törés, ha
kényszerítenek bennünket, hogy másokkal legyünk harmóniában" -- mondotta (valószínűleg
pszichoterápiás kezelés után) Oscar Wilde, a nagy író.
Találd meg a harmóniát saját magaddal és megleled azt
másokkal!
A második születés
A pszichoanalitikus kezelése nemcsak
beszélgetésből és a díványon való fekvésből áll. Léteznek egzotikus eljárások is.
Itt van például az úgynevezett "első kiáltásig" történő gyógyítás. A 60-as
években keletkezett és teljesen Freud tanításain alapszik. Alapítója Artur Janov.
Janov azt mondaná, hogy a neurózis nem más, mint olyan
fájdalom, amely gyermekkorunkból maradt vissza. Valahányszor kiskorában Önt nem
vették fel, sírt, éhes volt vagy felügyelet nélkül hagyták, Ön lelki traumát
szenvedett. Volt egy pillanat, amikor mindez elérte tetőfokát – lehet, hogy
akkor, amikor dajkához adták – és akkor vált neurotikussá. A neurózis tehát
spontán keletkezett kiskorában, amikor szülei nem voltak képesek kielégíteni
szeretet és figyelem iránti szükségleteit.
Janov szerint a neurózis csak direkt, drámai és nem
szokványos eszközökkel gyógyítható. Los Angeles-i klinikáját kutyaólhoz hasonló
házikók veszik körül, melyekből kiáltások hallatszanak, de nem törődik velük
senki. A betegeket először egy háromórás pszichoanalízisnek vetik alá, hogy
kiderítsék a neurózis okait. Aztán azt szuggerálják a betegnek, hogy kisgyermek.
Sír, nyafog, és gyermekjátékokkal kezd játszani. A múltba történő utazás
kulminációs pontja az "első kiáltás" – az újszülött kiáltása, amely lehetővé
teszi a beteg számára, hogy traumák és komplexusok nélküli újszülöttnek
érezhesse magát.
Miről beszél a gestalt-pszichológus
A gestalt-pszichológia ember-felfogása
közel áll a természetgyógyászat és az alternatív gyógymód felfogásához. A
gestalt ugyanaz, mint amit a bioenergiában egregornak neveznek – kölcsönhatásban
levő részek által alkotott egységes egész.
Minden egész részekből tevődik össze. Ez az "egész" bármi
lehet – a szervekből és sejtekből álló ember, a szobában álló néhány ember, a
megyékből álló ország, a könyvekből álló könyvtár. De az "egész" nem a
részegységek számtani összege, hanem annál több: olyan, ami csak a részek
egysége révén képes funkcionálni. A számítógép például nemcsak a csipek és más
alkatrészek halmaza, hanem olyan szerkezet, amely a csipek kölcsönhatása révén
tud működni. A molekula sem az atomok összessége, hanem azok kölcsönhatása is.
Vagy vegyük a film példáját. Az sem az egymás után következő felvételek összege,
hanem annál minőségileg is több.
Az ember sem a vese, szív, idegrendszer, képességek,
ismeretek, vágyak összessége, hanem több annál: olyan egységes egész, amely
egyesíti a különböző részeket. Ugyanakkor a részeknek is megvannak a maguk
összetevői.
Tekintsük át a pszichikumot, amely tartalmazza az érzelmeket,
érzékelést, képzeteket és sok mást. Gyakran van azonban, hogy az ember saját
állapotának vagy valamire adott reakciónak kifejezésére mindössze egyetlen
komponens leírását használja fel, mintegy kihasítva azt a pszichikum
gestaltjából (egregorjából).
Amikor például azt mondjuk: "megharagudott", akkor
tulajdonképpen csak az illető érzelmeit nevezzük meg. Vagy, miközben azt mondjuk:
"fájdalmat érez", csupán az érzékelési szférát írjuk le nála. Nem elégedhetünk
meg azonban egyetlen komponens bemutatásával, amikor lényegében maga az "egész"
reagál. Más szóval, ahhoz, hogy az egész folyamatot megértsük, nem elegendő
csupán annak egy részére felfigyelnünk, s eközben figyelmen kívül hagynunk a
résznek az egészhez való viszonyát. Ugyanakkor maga az érzékelés sem csupán a
látási, hallási, tapintási stb. információk összege. Ez egyfajta gestalt, amely
az érzékelések egyszerű összegénél magasabb rendű folyamatok eredményeként jön
létre.
Az egységesség tényének hangoztatásával – mondaná a
gestalt-pszichológus –, a pszichikum és a fizikum egysége, a lélek és a test
egysége mellett szállunk síkra. Amikor, például, táncol az ember, vajon csupán a
pszichikum és a fizikum számtani összege van jelen? Természetesen nem. Vagy
pedig akkor, amikor valaki örömöt vagy félelmet érez, következtethetünk-e
pszichikai állapotára az érzelmek olyan fizikai jegyei alapján, mint a
mozdulatok vagy a mimika? Igen, következtethetünk. Ezt látjuk, és arról vonjuk
le a következtetést, s eközben nem tévedünk.
Dr. Insight
Mind a gestalt-pszichológusok, mind pedig
a természetgyógyászok meg vannak győződve, hogy az ember nemcsak vizuális, hanem
pszichikai, azaz lelki látással is rendelkezik. Ez alatt azokat a nem szavakkal
kifejezhető, képzettársítási folyamatokat értik, amelyek a tudatosság és a
tudatalatti határán mennek végbe. Ide tartozik az intuíció is, vagyis az a
képesség, amely által lelki látásunkkal képesek vagyunk egészében megragadni, "gestaltálni"
a körülményeket, ennek alapján pedig levonni a helyes következtetést.
A gestalt-pszichológia az "intuíció" szó helyett a pontosabb
"insight" terminust használja, amely megvilágosodást jelent. A valódi
gondolkodás "insight-jellegű", az insight pedig olyan képesség, miszerint az
ember azonnal képes megragadni, "gestaltálni", egységes egésszé tömöríteni az
események, jelenségek, saját vagy mások viselkedésének részelemeit. Gyakorta
megesik, hogy a fától nem látjuk az erdőt, s ez oda vezet, hogy nem tudunk
megbirkózni az adott problémával. A pszichológusnak az a dolga, hogy segítsen a
páciensnek egybe fogni a szétszórt részleteket, és intuitív megvilágosodás,
insight útján kiutat találni a bonyolult élethelyzetekből.
Miért kell "megvilágosodnunk" a
pszichoterápiás rendelésen?
Nem csupán azért, hogy pszichikai "szemétládánkból"
kihalásszunk egy csomó "összegyűrt piszkozatot" és míves elbeszélést állítsunk
belőlük össze, hanem azért is, hogy – az emberi megértés kihagyásával – a maga
valóságában tapasztalhassuk meg a világot.
Erhard amerikai pszichológus a következőképpen éri el ezt a
célt. A két hétvégéből – 4 nap, naponta 15 óra – álló csoport-terápia (ára 400
dollár) kezdetén az asszisztens elmagyarázza az alapvető szabályokat:
foglalkozás közben nem szabad enni, inni, dohányozni, beszélgetni, jegyzetelni.
Ezt követően, a pszichoterapeuta kifejti nézeteit: néhány órán keresztül
sértegeti a résztvevőket, ökröknek, ostoba fajankóknak nevezi őket, akiknek
fabatkát sem ér az élete. Elmagyarázza, hogy a világban nincs semmi jó és semmi
rossz. Az emberi elme az, amely ítéleteit ráerőlteti a semleges világra, a
világban pedig nincs semmi meghatározott, és semmihez senkinek nincs semmi köze.
Ami létezik, az anélkül létezik, hogy mi mit gondolunk róla. És ez az, amit
mindenkinek tudomásul kell vennie. Csakis a tapasztalatnak van realitása, nem
pedig az értelemnek, hitnek, logikának vagy megértésnek. Ha fel akarjuk érni
ésszel, mi az élet értelme, akkor mindezt el kell vetnünk.
Ezt hosszú órákon át végzett gyakorlatok és meditáció követik.
A résztvevők 80 %-a elismeri, hogy mindez hasznos volt számára. A pszichiáterek
közt is sokan vannak, akik részt vesznek ezen a tréningen, s azt követően
pácienseiknek is melegen javasolják. A szakirodalom megemlékezik arról, hogy egy
250 fős – pszichiáterekből, tanárokból és jogászokból álló – csoport "befejezvén
a nehéz megpróbáltatásokat" felállva éljenezték meg Erhardot.
A csoport-terápia előnyei
A gestalt-pszichológusok általában nem
foglalkoznak nagy csoportokkal, hanem csak kicsikkel, amelyek 12-15 főből állnak.
A csoportnak nincs kijelölt vezetője (maga a pszichológus sem az) és
meghatározott "napirendje. Az az utasítás, hogy saját tapasztalat alapján "itt
és most" tanuljon, nem pedig a kinti világban "ott és akkor". Azt várják el a
résztvevőktől, hogy érzelmeiket és reakcióikat a tréning más résztvevőivel
kapcsolatban nyíltan juttassák kifejezésre. A szlogen tehát az "itt és most": a
fő figyelem a jelen élményeire, hangjaira, tekinteteire, testi érzékeléseire
irányul. A csoportfoglalkozásoknak a bizalomra, becsületre és nyitottságra kell
épülniük. Így feloldódik a túlzott pszichés védekező attitűd, s ez elősegíti az
interperszonális kapcsolatok javulását, az önbizalom megszilárdulását a
külvilági élet számára.
A klasszikus csoport-pszichoterápiával ellentétben, a
természetgyógyászatban nincs korlátozva a kezelésben résztvevő csoportok
létszáma. Egyidejűleg két személlyel is folyhat a munka, de lehet dolgozni húsz
fővel, százezres stadionnal (erre is vannak esetek) vagy milliónyi emberrel (TV-terápia).
A fogyatékosságok ellenére (minden egyes páciens nem
részesülhet a kellő figyelemben), a csoport-pszichoterápia és a csoportos
természetgyógyászat rendelkezik egy olyan előnnyel is, amely kompenzálja a
hátrányokat. Ez pedig a csoportdinamika indukciós hatásának kihasználása,
nevezetesen, hogy az a résztvevő, aki már jelentős eredményeket ért el a
gyógyítás folyamán, jótékony hatással van a kezelésre kevésbé reagáló társára.
Az optimális megoldás a terápia során az egyéni és csoport-kezelések
kombinációjával alakítható ki.
A családi tanácsadás
A családi tanácsadás a gestalt-terápia
egyik fő irányzata. A család olyan élő szervezet, amely részelemekből
szerveződik. Miként minden más élőlény, a család is "apró örömök" formájában
veszi magához energetikai táplálékát -- erdei séták, bevásárlások, évfordulók
megünneplése, lakodalom, keresztelő. Azonban "anyagcsere végtermékei" is vannak
ennek az élőlénynek, például a kölcsönös sérelmek, féltékenység, ingerültség, az
egyes tagok önző megnyilvánulásai. Ha ezek a "salakanyagok" annak rendje és
módja szerint "kiürülnek", akkor a családban rend van és mindenki boldog. Ha
viszont "eldugul a szennyvízlevezető cső", akkor a szenny egyre inkább
felhalmozódik a családban. Ezért van az, hogy a családi konfliktusokat kezelő
pszichoterapeutát ahhoz köztisztasági szakmunkáshoz lehet hasonlítani, aki
elhárítja a csődugulásokat.
Az USA-ban van a legtöbb családpszichológus. Szerintem csupán
Kaliforniában több van belőlük, mint a világ összes többi országában együttvéve.
Magyarországon például alig van családpszichológus. Vajon miért? Mert nem szokás
"kiteregetni a szennyest". Az én házam az én váram. Bizony, sokan így élnek "váraikban"
– együtt a "pszichológiai szennyessel".
A pszichoterapeuta számára tehát a családterápia egyfajta "dugulás-elhárítás".
A házastársak számára viszont akár egyfajta játék-készlet is lehet. Kérem,
próbálják ki e játékokat, ha szükségét érzik.
Háttal egymásnak. Üljenek le a
szőnyegre háttal egymásnak. Hátrafordulás nélkül beszélgessenek néhány percig,
majd pedig vitassák meg, milyen benyomásokat szereztek.
Egyik ül -- a másik áll. A
partnerek közül az egyik ül, a másik áll. Beszélgessenek egymáshoz való
viszonyukról ebben a helyzetben, pár perc múlva pedig cseréljenek helyet, hogy
mindketten kipróbálhassák a "magasabb" és az "alacsonyabb" helyzetet. Cseréljék
ki véleményüket.
Farkasszem. Néhány percen át nézzenek
mélyen egymás szemébe. Miközben farkasszemet néznek egymással, ne szólaljanak
meg. Cseréljék ki véleményüket.
Székcsere. Üljenek le egy-egy
szemben álló székre. A felek 3-3 percet kapnak a másikra vonatkozó nézeteik
kifejtésére. A partner ezalatt nem szakíthatja félbe a beszélőt, s nem szállhat
vele vitába. Ezután szerepcsere következik. A játék második részében éljék bele
magukat a másik fél helyzetében (a férj a feleségébe és megfordítva) és
mondjanak véleményt saját magukról házastársuk szemszögéből nézve.
Janett Rainwateramerikai
gestalt-pszichológus a következő játékokat javasolja.
A titkos vágyak kielégítése.
Egymástól függetlenül írják le mindazon igényeiket, melyeket házastársuktól
szeretnének kapni. Győződjenek meg arról, felírták-e a listára mindazt, amit
soha nem mernének társuktól kérni. Cseréljék ki listáikat, majd felváltva –
pontról pontra haladva – olvassák fel egymás kívánságlistáját. Miután a listák
végére értek. Mondják el egymásnak gondolataikat, érzéseiket, benyomásaikat.
Jelöljenek ki egy-egy estét a kívánságok teljesítésére. Az
első estén a partnerek egyike teljesíti a kívánságokat, méghozzá úgy, hogy a
listáról azokat választja ki, melyeket legszívesebben teljesítene. Azokat pedig,
amelyeket nem lehet teljesíteni vagy pedig nincs kedve hozzájuk, minden bűntudat
nélkül kihagyhatja. A második estén szerepet cserélnek a házastársak. A dolog
hasznosabb, ha két külön estén történik a kívánságok kielégítése. Az pedig
egyenesen gyönyörű, ha a felek alkotó módon közelítik meg a kérdést és valami
ráadást is nyújtanak egymásnak. Itt természetesen ügyelni kell arra, hogy a
ráadás-elemek partnerünknek tényleg a kedvére legyenek, s ne saját vágyainkat
akarják teljesíteni.
Ezrével vannak még egyéb módozatok,
amelyek segítik a férjet és a feleséget az egymáshoz való alkalmazkodásban, a
meglévő konfliktusok feloldásában. Ha Önnek ilyen jellegű problémái vannak,
küzdje le "büszkeségét" és forduljon jótanácsért a családpszichológushoz. Önnek
is, neki is sok sikert kívánok!
Az egszisztencialista pszichológus véleménye
Az egzisztencializmus Franciaországban az
1930-as években keletkezett filozófiai-pszichológiai irányzat. Egyik alapítója
Jen Pául Sartre volt.
A körülöttünk zajló dolgok érzékelése – állítja Sartre – a
bennünket körülvevő valóság abszurditásának megélésén, létünk véletlen-jellegén
alapszik. Ez az az élmény, amely magányossá tesz bennünket. Egzisztenciális
vákuumban vagyunk, mely nem más, mint az élet értelmetlenségének átélése. Tegyük
fel magunknak a kérdést: mi a létezés? Ki vagyok én? Merre tartok? A kérdésre
adott válaszok megszabadítanak bennünket ettől az érzéstől.
Hogyan viszonyulunk saját születésnapunkhoz? Akár
magasztaljuk, akár elátkozzuk születésünk napját vagy éppen közömbösek vagyunk
iránta, – mindenképpen születésünkre és létezésünkre vonatkozó értékítéletünket
fejezzük ki.
Ha meg akarjuk oldani belső konfliktusainkat, mindenekelőtt
ki kell iktatnunk irreális vágyainkat. Másodsorban, tudatosítanunk kell
magunkban, hogy mindaz, ami körülöttünk létezik, önmagában se nem jó, se nem
rossz. Hogy valami fekete avagy fehér, csakis a hozzá való viszonyunktól függ.
Ha kiegyensúlyozottan akarunk élni, re restelljünk maguknak érdekes munkát
találni. Az a fontos, hogy ne robotoló hangyának érezzük magunkat, hanem, hogy
legyen elegendő szabadidőnk, amit számunkra érdekesen tudunk felhasználni.
Az egzisztenciánk megtalálására irányuló kísérleteink
visszavezetnek bennünket magához a keresőhöz, vagyis önmagunkhoz. Elégedetlenek
vagyunk saját életünkkel és a körülményeket ostorozzuk, gondolván, hogy ők a
bennünket ért bajok okai, nem pedig mi. Csak akkor találjuk meg önmagunkat, ha
magunkba szállunk, s megszilárdítjuk belső tartásunkat. Csak ezen az úton
haladva leljük mag azokat az értékeket, amelyek képesek igazi értelmet adni
életünknek.
Próba
szerencse
"A freudisták tévednek. A neurózis nem más,
mint rossz szokás. Nem a tudat, hanem a magatartás a pszichológia tárgya".
Röviden így világíthatjuk meg a magatartás-pszichoterápia, vagyis a
behaviourizmus lényegét. Ezt megelőzően az embernek a saját lelki folyamatairól
alkotott véleménye képezte a pszichológia módszerét. Ezek a nézetek viszont
szubjektívak és tévesek. Éppen emiatt, a behaviourizmus képviselői áttértek az
emberekkel és állatokkal folytatott kísérletekre.
Edward Thorndike, a behaviourizmus egyik úttörője kezdetben
óvodáskorú gyerekekkel végzett kísérleteket. A kísérletvezető különböző szavakat,
tárgyakat, számokat gondolt magában, a vele szemben ülő gyereknek pedig ki
kellett találnia azokat. Akinek ez sikerült, jutalom csokit kapott.
A kísérletnek a következő volt az értelme. A gondolat nem
csupán gondolkozási, hanem mozgási aktus is. Amikor "magunkban gondolkodunk",
észrevétlenül beszédszerveink izmai is mozgást végeznek. Környezetünk általában
nem érzékeli ezeket a mozgásokat. Felvetődik azonban a kérdés, meg lehet-e
tanulni, hogy "elolvassuk" a beszédszervek izmainak mikro-mozgásait, vagyis
magukat a gondolatokat? Mint kiderült, meg lehet.
Amikor az egyetem vezetése megtiltotta Thorndike-nak, hogy
gyermekekkel kísérletezzen, állatokkal kezdett foglalkozni. Kiscsibéket tanított
meg arra, hogyan kell végigmenni egy labirintuson, macskákat és kutyákat pedig
arra, hogyan kell kiszabadulni "a probléma-ládából". A ládában lévő állat csak
úgy tudott kijutni belőle és jutalomfalatot kapni, ha működésbe hozott egy
speciális szerkezetet. Az állatok eleinte ide-oda ugráltak, karmolták,
harapdálták a ládát, mígnem valamelyik mozdulat eredményesnek bizonyult. A
próbálkozások és tévedések módszerével tehát az állatok véletlenül sikert értek
el. A további próbálkozások során az eredménytelen mozdulatok száma csökkent,
amit a kísérletvezető grafikusan ábrázolt.
A "próbálkozások, tévedések és véletlen sikerek" módszere
mind az állatokra, mind pedig az emberre jellemző, – állítják a
magatartás-pszichológusok. Azokat a cselekményeket, amelyek egy adott
szituációban sikeresek voltak, hasonló esetekben a jövőben az egyén meg fogja
ismételni. Megfordítva is igaz: az adott szituációban sikertelen cselekményt
valószínűleg nem ismétli meg. Egész magatartásunk a próbálkozásokra és
tévedésekre és az általuk kiváltott siker- és kudarcélményekre épül.
Volt idő, amikor az amerikai pszichológia tudományában
megszokott dolog volt az embert egy nagy fehér kísérleti patkányhoz hasonlítani.
Később a behaviouristák fogalmi apparátusában a "fehér patkányból" sajátos
programmal rendelkező robot lett. Az élő szerkezet, úgymond, képes arra, hogy
célszerűen cselekedjen és magatartását a változó körülményeknek megfelelően
változtassa.
Hogyan gyógyít a
viselkedésterapeuta?
Ha a beteg arra panaszkodik, hogy
tériszonya van, a pszichológus abból fog kiindulni, hogy "az erősebb inger
elnyomja a gyengébbet". Ezért egy előzetes relaxáció után megkéri majd, képzelje
el, hogy egyre magasabbra és magasabbra emelkedik. Tekintve, hogy a relaxáció a
félelem ellentéte, ezért mind képzeletben, mind pedig a valóságban el fogja
nyomni a tériszonyt.
Ha Önt aggasztja, mit hoz a jövő, akkor a pszichológus – a
már jól ismert relaxáció után – esetleg bemutat egy olyan videófelvételt, ahol
patakokban ömlik a vér.
Ha a betegnek alkohol-problémái vannak, akkor először
megkínálják egy pohár borral, de azt követően valami kellemetlen reakciót --
például hányást -- váltanak ki belőle. Ennélfogva az alkohol fogyasztásával
kapcsolatban negatív feltétételes reflex alakul ki a páciensben.
Ha a páciensnek önbizalom-problémái vannak, akkor a
pszichoterapeuta a legkülönbözőbb elképzelt szituációkba helyezve gyakoroltatja
vele a kellő magatartást. A "próbák" során a kialakuló reflex révén a páciens
megtanulja a szükséges magatartásformát és ezzel a kinti életben is kialakul
benne a magabiztosság.
Egy Moreno nevű pszichológus az elképzelt szituációkról
átváltott a színpadi játékra, amit "pszicho-drámának" nevezett el. Ha Ön olyan
pszichológushoz kerül, aki ezt a módszert alkalmazza, akkor olyan, már ismert
szituációt kell majd a többi pácienssel együtt improvizációs módon eljátszania,
amely bizonytalanságot fog kiváltani magából. Tekintve azonban, hogy ezt a
fontos szituációt pszichoterápiás foglalkozáson gyakorolja, kialakíthatja a
szükséges optimális stílust, s így megszűnnek a korábbi beteges tünetek.
Nagy népszerűségre tettek szert a Masters és Johnson által
alkalmazott szexterápiás módszerek. "A szexterápiás klinikák elárasztották egész
Amerikát" – írta a New York Times.
A magatartáspszichológusok feltétlenül megtanítják a
pácienseket a relaxáció különféle módozataira. A relaxáció ugyanaz, mint az
ellazulás, amellyel feloldható a stressz. Ám ritka az az eset, amikor csak
relaxációval gyógyíthatók lennének a belső szervi betegségek. Ahhoz már
szuggesztióval kombinált hipnózis szükségeltetik.
Hogy lehet
hipnotizálni a hipnotizőrt
Elmeséljem Önnek hogyan kell hipnotizálni
a hipnotizőrt a saját rendelésén? Rendben van, de előbb mondja meg, miért akarja
tudni.
A fejezetcím azonban mégsem csupán olyan trükk, amellyel
felkelthettem az olvasó figyelmét. Az a helyzet, hogy a hipnózissal történő
kezelésen Ön a hipnotizőr, s a pszichoterapeuta csupán segít Önnek. A hipnózis,
amitől oly sokan félnek, tulajdonképpen nem más, mint önhipnózis. Önt senki sem
tudná hipnotizálni, ha Ön nem egyezne abba bele.
Nem tudom, tud-e Ön arról, hogy Ön naponta többször is
önhipnózisba merül anélkül, hogy tudna róla. A transz a pszichikum természetes
állapota. Ilyen állapotba kerülünk, amikor megnyomjuk a lift gombját, az autó
kormánya mögött ülünk vagy kinézünk a vonat ablakán. Előfordult-e már Önnel,
hogy elfelejtett kiszállni egy metróállomáson és tovább utazott? Nos ha igen,
akkor az colt az a pillanat, amikor Ön mélyen elgondolkozott, figyelmét nem a
külvilágra, hanem befelé összpontosította. Az az állapot, amikor az ember minden
cselekedetét automatikusan végzi, míg figyelmét valami másra összpontosítja, nem
más, mint az önhipnózis.
A klasszikus hipnózis
A hipnotizőr rendelőjében vagyunk. A
pszichoterapeuta leülteti Önt egy kényelmes fotelba, majd egyenletes, monoton,
álmosító hangon szuggerálja: "a szempillái elnehezednek, a teste ellazul,
kellemes meleget érez, lassan elalszik".
Mit érez eközben a páciens? Semmit. Ha Ön valami olyat vár,
hogy "valami olyan, nem is tudom milyen, de valamit azért éreznem kell", akkor
ki kell ábrándítanom. Enyhe álmosság, a pszichoterapeuta halk mormogása, s Ön
eközben teljesen ura mindannak, ami történik. Hát ilyen a hipnotikus kezelés.
Magát a hipnózist mint olyant, minden valószínűség szerint észre sem veszi.
No de hogyan állapítja meg a pszichoterapeuta, hogy Ön
hipnózisban van-e vagy sem? Amikor az arca szimmetrikussá válik, arcbőre enyhén
rózsaszínbe megy át és nyirkossá válik, amikor ritkul és elmélyül a légzése, ülő
helyzetében nem mozog, (ha nyitva van) a szeme ritkábban pislog, ha szünetelnek
a nyelések, akkor ez azt jelenti, hogy Ön hipnózisban van.
A hipnózissal praktizáló pszichoterapeuta feltehetően már túl
van a "hipnózis a hipnózisért" vagy a "na, most aztán elhipnotizálom" című
betegségen. A hipnózist öncélúan csak az amatőrök vagy a kezdők csinálják. Az ő
céljuk az, hogy a végén felkiálthassanak: "sikerült, az angyalát!". A profik a
gyógyítás érdekében alkalmazzák a hipnózist, mert jól tudják, hogy a önmagában a
"sikerült, az angyalát"-tal senkit sem tudnának meggyógyítani. Nem a hipnózis a
gyógyszer, hanem a hipnotikus állapotban alkalmazott gyógyító szuggesztió.
A szuggesztió
Ez ugyanaz, mint a sugalmazás. No és mi az,
hogy sugalmazás? Nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy valakit meggyőzzünk valami
felől. Alkalmazható szavak segítségével (ez a legelterjedtebb), de meg lehet
próbálni tekintet, gesztus vagy mimika segítségével is.
A verbális, azaz szóbeli szuggesztióra lépten-nyomon találunk
példát a mindennapi életben is. A szavak legtöbbje tudatos vagy rejtett
szuggesztív erővel rendelkezik. Ide tartoznak a különféle oktató célú "prédikációk",
mint például: "Neked jól kell tanulnod" vagy "Nem szabad barátkoznod vele". A
dicséret és az elmarasztalás is egyfajta szuggesztió. Minden dicséret pozitív
szuggesztió ("ügyes gyerek vagy", "okos fiú vagy", "rendes kislány vagy", "ejnye,
de jól tudsz főzni") és minden elmarasztalás negatív szuggesztió ("ostoba alak",
"hülye", "sosem lesz belőled valamirevaló ember", "na, te kétbalkezes").
Az, akinek gyakran mondják, hogy "ostoba alak",
akarva-akaratlanul hinni kezd benne. Ha "alacsonyra tesszük neki a lécet", meg
fog békélni "ostoba" mivoltával. Megfordítva is így van. Pozitív szuggerálás
hatására ("no nézd csak, milyen jól megy ez neked") gyakran még egy felettébb
középszerű egyén is jóval többre viszi, mint egy tehetséges, de "leostobázott"
ember.
Nos, ezt a jelenséget használják fel az orvosi gyakorlatban a
pszichoszomatikus betegségek gyógyítására. Ez úgy történik, hogy a
pszichoterapeuta vagy enyhén elaltatja vagy hipnotizálja (sok esetben nincs
lényegi különbség) a beteget, majd pozitív sugallatot ad neki, például, "Ön
egyre jobban érzi magát", "A szíve pontosan, ritmikusan ver", "A tüdeje, veséje
rendben működik", "Ön ismét egészséges, életvidám ember". A gyógyhatás éppen e
fenti szuggesztió révén realizálódik.
Nem tetszik kissé ostobának tartani ezt a folyamatot?
Számomra végtelenül primitívnek tűnik az egész. Az egészben viszont épp az a
titok, hogy már-már az abszurditásig elmenő egyszerűsége ellenére a szuggesztió
kiválóan működik a gyakorlatban. Ez annyit jelent, hogy e módszerrel tíz közül
hét beteg állapotában lényeges javulást lehet elérni, az említett hétből pedig
hárman-négyen teljesen megszabadulnak betegségüktől (alapvetően
pszichoszomatikus problémákról van szó).
Egyetlen szuggerálás sem külső sugallat. Az emberek nem azt
fogadják el, amit valaki "beléjük akar sulykolni", hanem amit maguk is el
kívánnak fogadni. Ezért aztán gyakran nincs is szükség arra, hogy a pszichiáter
jelen legyen. Kérem, próbálja meg minden nap (ezt követően pedig mind ritkábban)
önmagának szuggerálni: "Ma már sokkal jobb a ... (a szükséges szót helyettesítse
be), mint tegnap". Egy Koue nevű francia patikus, aki először alkalmazta a
módszert, azt tartotta, hogy sokan csak azért betegek, mert annak képzelik
magukat. A gyógyulást is úgy érhetik el, ha egészségesnek képzelik magukat.
A Rausch-féle hipnózis
Ez olyan pillanat-hipnózis, amelyre csakis
a profik képesek. Egy Rausch nevű orvos volt az, aki sok-sok évvel ezelőtt
elsőként alkalmazta -- no nem a hipnózist, hanem a narkózist. A Rausch-féle
narkózis "bunkósbot-módszerrel" történt. Méghozzá igazival. A beteg elvesztette
eszméletét, s amíg "odaát" volt, elvégezték rajta a műtétet.
A Rausch-féle hipnózisnál bunkósbot helyett a hipnotizőr erős,
váratlan, sztereotípiákat és sablonokat széttörő eszközöket használ fel. Egyik
kollégám az alábbi módon szokta kezdeni előadásait: amikor megtelt a nézőtér, a
színpadon megjelent a konferanszié (a kolléga egykori páciense) és betanult
hangnemben elkezdte – Kedves barátaim, a mai alkalommal azért gyűltünk egybe,
hogy ...
"Aludj el!" – hangzott mennydörgésszerűen a kulisszák mögül a
hipnotizőr hangja. A konferanszé katalepsziába (mozdulatlan állapot) esett.
Ezután maga a "maestro" is megjelent a színpadon fehér öltönyben és halk,
nyugodt hangon közölte a transzba esett közönséggel: "Előadásom témája a
hipnózis".
Az
Ericsson-féle hipnózis
A hipnotikus transznak ezt a típusát
Milton Ericsson amerikai pszichológus dolgozta ki. Innen az elnevezés. Hát ez
valami olyan dolog, ami már a fantasztikum hátárán mozog. Ericsson, mintha csak
mellékesen tenné, egyszerű beszélgetés közben ejtette transzba a pácienst. A
páciens nem vette észre, amint beszélgetés közben, ugyanúgy ülve mint addig,
tágra nyílt szemekkel és a kérdésekre válaszolgatva, egyszer csak hipnózisba
került. Ma már sok specialista elsajátította ezt a módszert. Mindjárt el is
mesélem, mit fognak Önnel tenni, ha bekopog a rendelőjükbe.
A szeánsz az úgynevezett "hozzáigazodással" veszi kezdetét.
Beszélgetés közben a pszichoterapeuta ugyanazt a testhelyzetet veszi fel, mint
Ön. Ha Ön észreveszi ezt, akkor már nincs értelme a folytatásnak. Ha viszont nem
veszi észre, akkor az Ön testhelyzetének "leutánzását" követően a hipnotizőr
elkezd az Ön lélegzetvételéhez igazodni. Vagy az önéhez igazítja saját légzését,
vagy az Ön légzés-ritmusára kezdi mozgatni valamelyik testrészét, például, annak
taktusára kezdi ingatni a kezét vagy csak akkor fog beszélni amikor Ön a
kilégzéseket végzi. Hogy miért épp a kilégzéseket és nem a belégzéseket? Mert a
szavakat kilégzéskor ejtjük ki. Ha a pszichoterapeuta éppen az Ön kilégzésekor
mond valamit, Önben könnyen alakul ki az az illúzió, mintha ez az Ön belső
beszéde volna.
Miközben így felveszi a páciens ritmusát, a pszichoterapeuta
egy darabig "követi" őt, de aztán már "vezetésbe" megy át. Egy darabig együtt
megy a két lélegzetvétel, majd a hipnotizőr lassan módosítani kezdi légvételi
ritmusát. Ha a páciens szintén változtat rajta, ez azt jelenti, hogy "követi" őt,
tehát az orvosnak sikerült elérni a visszacsatolást.
Folytatva a "vezetést", a pszichoterapeuta megkezdi a
transz-indukciót. Beszéd közben feltesz valami váratlan, esetleg kissé buta
kérdést, amely enyhén zavarba hozza és arra készteti a pácienst, hogy vizuális
memóriáját hívja segítségül. Például, "Milyen ruha volt magán Szilveszter
éjszakáján?" vagy "Hogyan tartotta a kezében legutóbb a 10.000 forintos
bankjegyet?". Erre a páciens igen valószínű, hogy oldalt majd kissé felfelé
irányítja a tekintetét, ami ara utal, hogy a vizuális memóriában kutat.
Ezt követően a hipnotizőr első látásra egészen jelentéktelen
mondatokkal elkezd "rizsázni": belekezd egy történetbe, majd lassan belesző
valami azzal kapcsolatos dolgot, például, hogy a páciens a tengernél töltötte
szabadságát és épp a vízparton feküdt a forró homokon. Érezte, amint egyre
inkább ellazul a teste ... Nézte az eget, enyhe szédülés fogta el és az álom
kerülgette ... A nap bántotta a szemét, lehunyt szemmel feküdt ... Úgy tűnt,
mintha továbbra is a vizet nézné és ott egy lustán lebegő halat látna, mire azt
gondolta "Vajon a hal is átéli-e az ellazulás és a transzba esés érzését?".
Egyáltalán nem azért írtam le a Milton Ericsson-féle
hipnotizálást, hogy megtanítsam az olvasót, hogyan kell ellenállni a hipnózisnak.
Mi haszna volna belőle? Az a kellemes érzés, hogy "átverte" a hipnotizőrt? Ezzel
csak azt érné el, hogy ahogy jött, úgy is megy el a rendelőből. Ha viszont neki
sikerül az "átverés", akkor a páciens megszabadul a nyűgös betegségtől.
Az alábbi esetben viszont valóban tudni kell ellenállni.
A cigányhipnózis
Milton Ericsson módszerét ősidők óta
alkalmazzák a cigányok. Illusztráció gyanánt egy asszony önmegfigyelését közlöm,
melyet A. M. Szvjadoscs "Neurózisok és gyógyításuk" című könyvében ír le.
" ... 47 éves vagyok. Nem vagyok babonás. 1975. IX. 30-án
kiküldetésben voltam egy városban. Az egyik parkban leültem egy távoli padra és
olvasni kezdtem a feljegyzéseimet. Odajött hozzám egy cigányasszony, a hangjára
felnéztem, távolabb még néhány cigányasszony állt. A cigányasszony beszélni
kezdett, én pedig engedelmesen teljesítettem az utasításait. "Én nem cigány
vagyok, hanem szerb, – mondta kétszer, – agyarral születtem (kétszer
mondta). Végy elő egy pénzdarabot, csomagold be papírpénzbe. Mondd utánam: "Pénz,
az én pénzem:" Szorítsd a pénzt a tenyeredbe." Itt kihagy az emlékezetem. Nem
vette el a pénzemet, de megmutatta a tenyerét, abban sem volt pénz, de
természetesen az enyémből is eltűnt. Felálltam, erre azt mondta: "Ne sajnáld a
pénzt, vissza jön hozzád." Jól tudtam, hogy ebből semmi sem lesz; egy másik
cigányasszony pénzt kért, mire azt mondtam: "Csak aprópénzem van, azt nem
adhatom oda, mert akkor nem tudok hazautazni. A harmadik csokit kért "a
gyereknek", adtam neki (a táskámban látszott egy papírzacskóban). Népesebb hely
felé indultam, az egyik cigányasszony utánam jött. Azt mondja nekem: "Húzd le a
gyűrűdet, hogy jobban élj". Valami olyat mondtam, hogy: "Nem hiszem el". "Vesd
le a gyűrűt" – ismételte, – különben nem érsz haza és
megfeketedsz!". Azt mondtam, hogy nem félek, de a gyűrűt lehúztam ...".
A. M. Szvjadoscs a következőképpen
jellemezte ezt az asszonyt: "... közlékeny, szeret másokon uralkodni, féken
tudja tartani indulatait. A kísérleti-pszichológiai vizsgálat során nem mutatott
fokozott befolyásolhatóságot. Nem hipnotizálható".
A konklúziót az olvasóra bízom.
|