Kis történeti kitekintés

    A pszichoterápia akkor vette kezdetét, amikor az ősember megtanulta a 30 leggyakoribb szót ("adj", "klassz", "jaj" stb.) és áttért a bonyolultabbakra ("na", "sebaj", "gázvan"). Az emberek bizonyára már akkor tudták, hogyan kell egymást megnyugtatni, megvigasztalni, megsajnálni. Aki a többieknél gyakrabban tette ezt, az lett az első pszichoterapeuta. Úgy lehet, amikor páciensei ebédre megették őt, ízletesebbnek találták más szakmabelieknél.
    Az első pszichoterápiai kiadvány a Biblia volt. E műben a pszichés korrekció a csábító kígyóval kezdődik, aki az "ego" behódolással szembeni fölénye mellett tör lándzsát, és Jézus cselekedeteivel, példabeszédeivel zárul.
    "Korunk" pszichiátriájának története Franz Anton Messmer bécsi orvossal veszi kezdetét, aki szentül hitte, hogy "magnetizmussal" gyógyít, de valójában hipnózist, szuggesztiót, bioenergiát, show-terápiát és csoport-indukciót alkalmazott.
    A XX. században a pszichológia és a pszichiátria az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában indult viharos fejlődésnek. Különböző iskolák és irányzatok alakultak ki. Gyakori volt, hogy maguk a pszichológusok sem értették egymást, eltérő terminológiát alkalmaztak és távolról sem mindig volt világos fogalmuk a többi irányzat eszméiről.
    1909-ben Sigmund Freud osztrák pszichiátert meghívták a Harward Egyetemre, hogy tartson előadás-sorozatot pszichoanalízisből. Ezt követően a pszichoanalízis meghódította egész Amerikát, valamivel később pedig az egész világot.
    Az Egyesült Államokban a pszichoanalízissel egyidejűleg élte fénykorát egy másik irányzat, a behaviourizmus vagy viselkedés-pszichológia (angol behaviour – viselkedés).
    Az USA-ban 1925-ben kezdte szárnybontogatását a pszichoterápia harmadik fő irányzata, a gestalt-pszichológia (német Gestalt – alak, forma), mely azt hangoztatja, hogy nem az érzékelés, gondolkodás, tudat, emlékezet, intellektus, érzések a pszichikum alapelemei, hanem a gestaltok, azaz bizonyos egységes pszichológiai képződmények.
    A 30-as évek elején Amerikát hatalmas gazdasági válság rázta meg, amely azonban jótékonyan hatott a pszichoterápiára, mert az emberek úgy érezték, szükségük van rá. Új irányzatok jelentek meg, látványosan megnőtt a társadalom-pszichológia iránti érdeklődés. Széles körben elterjedt a pszichológiai tanácsadás.

    Pótolhatja-e a pszichoterapeutát egy csinos bankszámla?

    Nem pótolhatja. Milyennek képzeljük általában a tipikus amerikait? Magabiztos, vidám, közlékeny embernek. Ám ez nem a sokszámjegyű bankszámlának köszönhető, hanem annak eredménye, hogy egészséges ember létükre csak kevesen vannak köztük, akik sosem voltak még pszichoterapeutánál. A "saját" pszichoterapeuta Amerikában ugyanolyan természetes, mint a saját fodrász vagy autószerelő.

    Miért kevés Magyarországon a pszichoterapeuta?

    Hiszen a gazdasági bizonytalanság, az általános válság, a magas öngyilkossági ráta, úgy tűnik, a magyarokban nagy igényt kell, hogy támasszon a pszichológiai tanácsadás iránt. Nincs pénzük az embereknek honoráriumra? A harmincas évek Amerikájában sem volt. Inkább az a magyarázat, hogy nem értik a pszichoterápia szükségességét. A "magam is megbirkózom lelki problémáimmal" olyan mítosz, amelyet nincs, aki eloszlasson. Minden ember szubjektív saját magával szemben, ezért nem képes józanul felmérni pszichológiai állapotát, rálelni az optimális megoldásra. "Azt a szót, amely neked segít, egyedül nem tudod kimondani" – tanítja a bölcs mondás.
    Lassacskán azonban mégis csak változik a helyzet és ha kedve támad, Ön már nemcsak a hipnotizőrt, hanem a pszichoterapeutát is felkeresheti. Vegyük szemügyre, miben különböznek ők a pszichiátertől és egymástól.

    Mire gondol a pszichiáter, miközben a beteggel beszélget

    Mire gondol a pszichológus, miközben a beteggel beszélget

    Samuel Hanneman, a homeopátia szülőatyja három típusba sorolta az embereket: "pszora", "szikoz" és "szifilisz", a pikkelysömör, gonorrea és szifilisz típusos reakciója alapján. Felettébb eredeti pszichológiai klasszifikáció. Azonban nem tréfa gyanánt hivatkoztam rá (Hannemant nagyon tisztelem), hanem példaként arra, milyen, első látásra furcsa megközelítések léteznek, melyeknek egyébként teljes létjogosultságuk van. Akit érdekel, miként reagál, például, a "gonorrea" a különböző életszituációkra, búvárkodjék egy kicsit a homeopátia szakirodalmában.

    Most pedig nézzük a négyes személyiség-tipológiákat. A legfigyelemreméltóbb itt kétségtelenül Hippokratész felosztása, habár szigorú értelemben véve ez nem lélektani, hanem temperamentum-típusokat tartalmaz. Nem részletezem a kolerikus, szangvinikus, flegmatikus és melankólikus típusok közti különbségeket, mert feltételezem, az olvasó tisztában van velük. Röviden valami ilyesmiről van szó:

    Az a "művész". Az ilyen ember személyiségének magva az önmutogatás. Azért demonstratív, mert szereti magát közönség előtt mutogatni.
    A hiszteroiditás nevű pszichológiai fogalomnak semmi köze a hisztériához és a tányértördeléshez. A hiszteroidok (akik nem feltétlenül a színpad, hanem az élet "művészei") szeretik az élénk színű, rendszerint ízléses ruhát, jellemzi őket a modoros viselkedés, szeretik, ha a környezetük felfigyel rájuk. Ezek élénk, érdekes, karakteres, bőbeszédű, fantáziadús, meglehetősen hazudós emberek: nem okoz nekik különösebb nehézséget, hogy bármely helyzetből kivágják magukat egy kis rögtönzött hazugsággal. Önmagasztalás, önsajnálat jellemzi őket. Mindenből több van nekik, mint ami megfelel a valóságnak. Gyerekkorukban szeretnek mindig a felnőttek és társaik figyelmének központjában lenni, ezért mindig kitalálnak valami pajkosságot. (Egyébként bizonyos mértékig minden gyerek hiszteroid).
    Az ilyen embert a meggondolatlanság jellemzi: gyakran hoznak átgondolatlan döntéseket, amiért aztán később ráfizetnek. Néha demonstratív módon öngyilkosságot kísérelnek meg, ami sohasem – legfeljebb csak véletlenül – végződik halállal.
    A "művészek" nem olyannak látják magukat, mint amilyenek a valóságban, hanem olyannak, amilyennek magukat látni szeretnék. Nem lehet rájuk számítani. Megígérnek valamit, aztán elfelejtik. Kerülik a nehézségeket, akár úgy is, hogy betegségbe menekülnek. "Leromlott idegrendszer", "szívgyengeség", de mindez normális kardiogrammal, migrén, különböző fóbiák és más pszichoszomatikus betegségek – e típus szokványos és elválaszthatatlan "útitársai".

    Itt minden világos. A pedáns ember minden munkát gondosan, aprólékos pontossággal végez, egyetlen részlet sem kerüli el a figyelmét, gyakran olyannyira "elmerül" ezekben a részletekben, hogy képtelen a dolog végére jutni. Sosem késik el. Odahaza minden a legnagyobb rendben, minden a saját helyén, minden működik, sehol egy porszem. A dossziéban kényes gonddal elhelyezve a zárójelentések, harminc éves kardiogramok, a reggel és este mért vérnyomás értékek, a széklet meglétének-hiányának naprakész kimutatása. Ha gyógyszert szed, nemcsak az órák, hanem a percek is fel vannak tűntetve.
    Szeretném pedantikus típusnál javíttatni az autómat (vajon léteznek-e ilyen szerelők?). A pedantikus orvos szünet nélkül mindenféle szükséges és szükségtelen kivizsgálásokra küldözgeti a pácienst, tökéletesen ismeri és betartja a gyógyszerekhez előírt javallatokat és ellenjavallatokat. A pedantikus könyvelő (apropó, könyvelő csakis pedantikus ember lehet) világosan elmagyarázza az igazgatónak, hogyan kell minden értelmes és értelmetlen utasítás gondos és pontos betartásával csődbe juttatni a vállalatot.
    Jó-e vagy nem jó pedánsnak lenni? Nem ideillő kérdés. Vajon jó-e vagy rossz, ha esik az eső?

    Ez viszont inkább rossz, mint jó (habár ízlések és pofonok különböznek). Köznapi nyelvre fordítva ezek a haragtartó emberek. Előtérben kerül náluk az ellenük megtörtént, vélt vagy valós igazságtalanságok, gyanakvások megrekedése. A "nem fennakadó" ember valakire dühös lesz vagy megsértődik rá, a következő nap még neheztel, de a harmadik napon már feledi mérgét. A "fennakadó" viszont másnap, egy hét, egy hónap múlva, ha visszagondol sérelmére, belül még mindig ugyanolyan erővel reagál, mint először, gondolatban pedig különböző bosszúterveket szövöget. Az ilyen ember évekig pereskedik a "sértő féllel".
    Ezek módfelett gyanakvó emberek. Meg vannak győződve, hogy a munkahelyükön "a hátuk mögött" bizonyos munkatársak egy csoportja ellene intrikál. Feltétlenül féltékenyek. A házastárs bármely lépését úgy kezelik, mint "a hűtlenség bizonyítékát". Ha az asszony fél órával később jön meg a munkahelyéről, már "biztosan azzal a kopasszal csevegett", ha "téves hívást kap telefonon", biztosan "az a szemétláda kopasz ellenőrizte, hogy itthon vagyok-e".
    No és mi van, "ha nem féltékeny, nem is szeret"? Ez is meglehet, no de akkor már: "ha nem ver, nem szeret". Tetszik tudni: ízlések és kopaszok különböznek.

    Nem a legtalálóbb szó, de Leonhard sem talált jobbat.

    Rendszerint ezek meglehetősen primitív, atlétikus testfelépítésű, sportos külsejű emberek. A türelem fogalmát nem ismerik. Konfliktushelyzetben eszükbe sem jut, hogy a vitát pofonok nélkül is el lehet dönteni. Márpedig minden ostobaság miatt konfliktusba kerülnek, néha pedig tudatosan keresik áldozatukat.

    Foglalkozására nézve ez a típus vagy valami védelmi szervezetben találja magát, vagy pedig azok között, akiktől meg kell valamit védeni.

    Azaz "gyors", kolerikus típusú személyiség. Állandó mozgásban van. Egyik gondolat követi nála a másikat, újabb gondolatok keletkeznek, még mielőtt a régieket elfelejtené. Az ilyen ember későn fekszik és korán kel. Egyszerre száz dologba is belekap, de mivel mindenre egykettőre ráun, ritka eset, hogy valamit be is fejez. Mindig siet valamiért, utazik valahova, valakinek segít, telefonál, mindent megígér, amit aztán elfelejt teljesíteni. Naphosszat távol van, keveset eszik, "ügyeiben" rengeteg a résztvevő, mindenki őt keresi, de ritkán találja meg, állandó adósságai vannak, partnerkapcsolatai kiszámíthatatlanok (egy ember mellett nem bírják ki sokáig, mert ráunnak). Az ilyen típusnál nincs olyan, hogy "Na, mi újság?" – "Semmi különös, minden a régi". Egy hét alatt annyi minden történik vele, amennyi mással egy év alatt sem.
    Egészében véve ez a személyiségtípus mint ember érdekes, magához "vonzza" az embereket, rendszerint ő a társaság központja, mert kiváló társalgó, jó humorú ember.

(a pszichiátriai terminológiában szubdepresszív személyiség, a mindennapi életben ő a pesszimista).

    Ha röviden szeretnénk kifejezni, mit mond ez az ember, akkor ez így hangzanék: "Minden rossz". Ha egy eseményt kétféleképpen -- jó és rossz oldaláról – lehet interpretálni, a pesszimista csak negatívumot fog benne találni ("Eleredt az eső. Jó lesz a termés?" – "Nem, mindent elönt a víz. Semmi sem fog kikelni."). Ha valamit csak jól lehet értelmezni (a lányunkat végre felvették az egyetemre), a pesszimista ezt is negatívan értelmezi ("Mire fogják ott megtanítani? Inni és dohányozni."). Ha a pesszimistának csodálatos családja van, ez azt jelentheti számára, hogy "mindenkinek a terhére vagyok, csak az idejüket lopom, milyen sok pénzt költenek rám"). Ha remek munkahelye van, akkor: "Hallom, a rádióban, sztrájkolnak a bányászok. Majd leépítések lesznek az iskolákban. Biztosan engem is elbocsátanak, a pénz meg a bányászoknak adják."). A pesszimista állandóan valami szerencsétlenséget érez és vár. Az eseményeket pedig e várakozásnak és érzésnek megfelelően értékeli.
    Az ilyen emberek igen terhesnek bizonyulnak környezetük számára. Különösen a hozzátartozóknak nehéz, akiknek el kell viselniük a belőle áradó depresszió sötét energiáját. Ezt az embertípust gyakorlatilag lehetetlen véleménye ellenkezőjéről meggyőzni. Súlyosabb esetekben az ilyen meggyőzési kísérletet úgy értelmezi, mint annak "bizonyítékát", hogy "úgy látszik, én felesleges vagyok". Ellentétben a demonstratívval -- amit a hiszteroidnál láttunk -- ilyenkor karnyújtásnyira vagyunk a valóságos öngyilkosságtól.

(vagy másképpen vérmérséklet).

    A cikloidokra a ciklikusság, vagyis a "gyors" (hipomániákus) és a depresszív ("pesszimisztikus") pszichológiai fázisok váltakozása a jellemző.

    Az emberek többségét a jó és a rossz hangulat, a depresszió és optimizmus, a boldogság és boldogtalanság enyhe váltakozása jellemzi.

   A cikloid személyiség abban különbözik a többiektől, hogy nála ezek a változások egyrészt szembeszökőek, másrészt éles határok vannak köztük.

    Ö közel áll a hiszteroidhoz.

    Kevesebb benne a színészi és több a benyomásokra épülő emocionális véglet. Róluk szokták mondani: "vagy a mennyekben járnak a boldogságtól, vagy a bánat poklát járják". Középút nincs.
    Az egzaltált ember hihetetlenül naiv. Mindent tágra nyílt szemmel fogadnak: "Hát ez rendkívül érdekes!!! Fantasztikus!!!" Hisznek az ufókban és a kísértetekben, a bókot készpénznek veszik, valósággal "olvadoznak" tőle. Életük végéig "nagy gyerekek" maradnak.

   A rettegő személyiség

    A rettegő típusú emberek gyermekkorukban mindig félnek valamitől: kutyáktól, tanároktól, nagyobb gyerekektől, sötétségtől, zivatartól. A társaik ezt hamar észreveszik és állandóan ugratják, gúny tárgyává teszik őket.

    A felnőtteknél némileg változik a kép.

    A félelem másodlagossá válik, s a határozatlanság, önbizalomhiány, félénkség, engedelmesség lép előtérbe. Vitában képtelenek megvédeni álláspontjukat, nincs bennük állhatatosság. Fejlett bennük a kisebbségi komplexus. Aggódnak másokért, magukért, az egészségükért. Közülük kerül ki a legtöbb hipochonder, akik azt hiszik, rejtett betegségben szenvednek, amit senki sem tud feltárni.

     Az emotív személyiség

    Engedékeny, jószívű, nyílt, fogékony, együttérző, segítőkész emberek ezek. Csehov "lelkecskémnek" nevezte el őket. Képtelenek elviselni mások szenvedését. Ha sír valaki, a "lelkecském" is készen áll a sírásra. Gyakran sírva fakad egy film nézése vagy egy regény olvasása közben, annyira átéli annak tartalmát. Az ilyen ember nagyon szereti a gyerekeket és az állatokat, imádja másokkal "megosztani örömét és bánatát", nagyra értékeli a színházat és a művészeteket.

    Ön melyik személyiségtípushoz tartozik? Bizonyára ezt a feladatot tűzi ki maga elé a pszichológus és a pszichoterapeuta, ha felkeresi őket.

    Manapság mindenkit pszichoanalitikusnak lehet nevezni, aki szeret pszichológiai tanácsokat és javaslatokat adni. A valóságban nem mindenki pszichoanalitikus, aki a pszichikumot analizálja, hanem csak az, aki Sigmund Freud és követői módszereit alkalmazza.
    Ön bizonyára hallotta már Freud nevét. Talán még írásai közül is megpróbált elolvasni valamit. Viszont aligha jutott a végére, – nem valami könnyű olvasmány, nemigen sikerül gyorsan elsajátítani az anyagot. Ezért azok számára, akiknek kevés az idejük, vázlatosan kifejtem Freud tudatalattiról szóló koncepcióját, mely nemcsak a gyógyításra, hanem a filozófiára, zenére, festészetre, filmművészetre is nagy hatással volt.
    Ha Freud új keletű elméletét röviden akarnánk jellemezni, akkor ez így hangzanék:
    Az emberi viselkedést nem tudatos, hanem tudatalatti lélektani folyamatokkal kell magyarázni.
   Freud nézetei szerint az emberben több, egymástól független lelki csoportosulás van, melyek közül egyeseket a tudat, másokat pedig a tudatalatti vezérel. 
    Egy pszichikai komponens, például egy képzet, általában nem marad sokáig tudatos elem. Ami az egyik pillanatban tudatos, az a következő pillanatban átmegy a tudatalatti szférába, de elég egy kis akarati impulzus, és máris újra tudatossá válik. 
    Mit jelent az, hogy valamit tudatossá teszünk? Nem mást, mint azt, hogy valamely bennünk élő kép, érzés vagy képzet nyelvi kifejezést nyer.
    Freud a tudatot "Én"-nek, a tudatalattit pedig "Ő"-nek nevezte el. A tudatalattinak két fajtája van. Az egyik, amely tudatossá képes válni ("tudatelőtti"), s a kiszorított, amely önmagától nem képes tudatossá válni. Létezik még a "Felettes Én" is.
    A Felettes Én (a lélek) nem más, mint a lelkiismeret, bűntudat, vallási és társadalmi érzés, az apa, a tanító iránti tisztelet.
    Az Én (a tudat) az értelem, a józan ítélőképesség. Ez uralkodik a mozdulatok felett. Az Én a bennünk élő képeket és képzeteket a tudatalattiba űzi és nem engedi azok tudatba történő visszatérését.
    Az Ő (a tudatalatti) az, ahol a szenvedélyek, hajlamok és élvezetek dominálnak.

    Hogy fér meg "egy csárdában" az Én, a Felettes Én és az Ő?

    Az Én igyekszik elnyomni az Ő élvezet-törekvését. Éjszakára aludni tér, de ő "cenzúrázza" az álmokat. 
    A Felettes Én az Ödipusz-komplexus révén alakult ki. A mitológiai Ödipusz megöli apját, hogy feleségül vehesse anyját. Freud teljesen természetesnek találja Ödipusz tettét. Mi több, úgy tartja, hogy minden férfi tudat alatt gyűlöli apját és ösztönös szexuális szerelmet érez anyja iránt. Miért?
    Mert az ember eredetileg az őshordában élt, ahol a kegyetlen és féltékeny apa uralkodott, aki az összes nőstényt magának tartotta fenn, felnövekvő fiait pedig elüldözte. Egy szép napon a fivérek megölték és megették apjukat. Persze mindnyájan tudták, hogy ez a sors őket is utolérheti, ezért jött létre a két tabu – a nemzetségen belüli gyilkosság és a rokonságon belüli házasság tilalma.
    Az e két tabu megszegésére, valamint tiszteletben tartására irányuló törekvés alakítja ki az Ödipusz-komplexust, azt a tudatalatti vágyat, hogy megszabaduljunk apánktól és feleségül vegyük anyánkat. 
    Mint ahogy a szüleinek szót fogadni kénytelen gyermek, a tudat (az Én) egyrészt engedelmeskedik a lélek (a Felettes Én) kategórikus parancsainak, másrészt birtokba akarja venni az Őt, amelyben kétféle hajlam dominál, a szexuális és a halál iránti. A szexuális magába foglalja a tulajdonképpeni nemi vágyat, annak szublimációját és az önfenntartási ösztönt. A halál iránti vonzalom az élő élettelen állapotba való visszaállítására való törekvés. Ebből származik a pusztítás ösztöne, vagyis a háborúra, konfliktusokra való törekvés. E két hajlamból eredően az embert mindenben a kettősség, az ambivalencia jellemzi. Hiszen nem véletlen, hogy a szerelem a gyűlölettel, az alkotás a pusztítással, a zsenialitás pedig a gonoszsággal határos.

    Honnan származik és hová lesz a neurózis?

    Freud úgy tartotta, hogy mindnyájan "tudatalatti visszaemlékezésekben" szenvedünk, betegségeink tünetei pedig csupán e visszaemlékezések szimbólumai. Innen a következtetés: a pszichoszomatikus betegségek meggyógyításához fel kell tudni deríteni az elsődleges lelki traumákat, amelyekről rendszerint megfeledkezünk (gondoljunk vissza a "Milyen volna dr. Freud kórképe?" című fejezet példájára). A visszaemlékezések felgöngyölítését a jelen időből kiindulva kell végrehajtani egészen a korai gyermekkorig. Ezért ha Ön egy "igazi" pszichoanalitikushoz fordul, az lefekteti Önt egy díványra és arra kéri, beszéljen neki mindenről, ami csak eszébe jut, válogatás és elemzés nélkül. Az analízis már az ő feladata.
    Önnek sok kellemetlensége volt, – mondja a pszichoanalitikus, ha majd megkérdi tőle –, azonban nem mindegyik vezetett betegséghez. A betegség akkor keletkezett, amikor Önnek "uralkodnia kellett magán", azaz tudatosan el kellett nyomnia a lelki trauma pillanatában kiváltott negatív reakciót. A stresszhatások behatoltak a tudatalattijába és lelki életét súlyosan megterhelve a vegetatív idegrendszeren keresztül áttevődtek a belső szervekre.
    Akkor is betegséget okozó lelki diszharmónia keletkezik, amikor az ember nem képes össszehangolni lelki folyamatait. Freud szerint a neurotikus beteg ahhoz az asszonyhoz hasonlít, aki bevásárolni megy, és egy csomó dobozzal meg csomaggal indul haza. Minden nem fér el a kezében: amikor az egyik csomagért lehajol, elejti a másikat és ez így folytatódik vég nélkül.
    Kezelései közben Freud észrevette, hogy valamilyen erő megakadályozza, hogy a visszaemlékezések átmenjenek a tudatalattiból a tudatosba. Ezért van az, hogy a pszichoterapeutának, akárcsak más természetgyógyászoknak, fel kell tudnia venni a harcot a beteg ösztönös ellenállásával, amely gátolja a felépülést.
    Az élményeknek a tudatból a tudatalatti szférába történő áttérését Freud kiszorításnak nevezte. A kiszorítás a belső konfliktus, neurózisvagy pszichoszomatikus zavarok oka.
 

    No és hogyan történt a gyógyítás?

    Pszichoanalízis segítségével először feltárták a feledésbe merült élményt, majd pedig a betegnek megmagyarázták a konfliktus mibenlétét. A betegség mechanizmusának megértése nyomán a páciens katarzison, megtisztuláson ment át és újra egészséges lett.
    Minden funkcionális betegség okát, vélte Freud, erotikus tényezőkben kell keresnünk. "Az élet minden zaja Erosztól származik. Tudom, állításomban nem nagyon hisznek. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy túlértékelem a szexuális tényező szerepét, s felteszik nekem a kérdést, más lelki izgalmak miért nem szolgálhatnak betegség okául. Nem tudom, miért van ez éppen így, de a tapasztalat azt mutatja, ... hogy éppen így van. Szexuális kérdésekben az emberek általában nem őszinték. Nem fedik fel szabadon szexuális élményeiket, hanem befedik a hazugság vastag takarójával, mintha a nemiség világában mindig rossz idő lenne" – írja Freud.
    Tehát Freud szerint Ön akkor betegedett meg, amikor külső vagy "erkölcsi" akadályok miatt nem tudta kielégíteni nemi szenvedélyét. Ön a betegségbe menekült, ami a hiányzó élvezetet pótolta. Ezért van, hogy az Ön Én-je gátolja a gyógyulást, mintha csak azt mondaná: "Mit adsz nekem a betegségért cserébe, ha meggyógyulok?" A neurózis olyan, mint egy kolostor, ahova Ön elvonult, mert csalódott az életben vagy gyengének érzi magát az életre.
    Ön nem ért egyet ezzel? Akkor a betegség kezében eggyel több adu van.

   Miért kell kezelés alatt össze-vissza fecsegni?

    A pszichoanalízisben a tudatalatti vizsgálatának három módja van: gondolat-feldolgozás, álom-analízis, és botlás- (baklövés-) értelmezés. A véletlen botlások közé tartoznak: jól ismert dolgok időleges elfelejtése, elírások, nyelvbotlások, dolgok elvesztése vagy elrontása, tárgyak pörgetése, dallamok dúdolgatása és így tovább. A lelki életben azonban nem léteznek véletlenek. E botlások elemzése az, amelynek alapján a pszichoanalitikus az Ön valódi, tudata elől el nem rejtett szándékokra és vágyakra következtet, melyek a betegség tüneteit okozzák. A pszichoanalitikus azért kéri Önt, hogy beszéljen mindenről, ami csak az eszébe jut, hogy kimutathassa ezeket a rejtett komplexusokat. A pszichoanalitikus kérésére Ön bizonyára azt mondja, nincs mit mondania, semmi sem jut az eszébe. A pszichológus pedig igyekszik elérni Önnél, hogy az önkontrollt feledve beszéljen minden ostobaságról, amit nem tart a tárgyhoz tartozónak, s különösen arról, amiről kellemetlen beszélni. Az analitikusnak fontos, hogy segítségként minél jobban blokkolhassa az Ön Én-jét és feloldhassa tudatalattiját. A célzásokat, elszólásokat különös alapossággal boncolgatja -- egy véletlen gondolat vagy egy buta szókapcsolat jelzést ad neki, milyen irányban kell keresni a konfliktust. 
    Ahhoz, hogy leássunk az eredendő lelki traumáig, olyan dolgot kell Öntöl megtudnunk, amiről Ön sem tud, s nem is sejti létezését. E szabályok alapján cselekedve gyűjti be magának a diagnosztikai anyagot az analitikus.

    A neurózistól való szabadulás 3 módja

    1. Meg kell találni és teljesíteni kell a kiszorított vágyat. Ez nem azt jelenti, hogy úgy lehet megszabadulni a szapora szívveréstől, hogy azonnal megkeressük és elhozzuk önnek titkos szexuális fantáziájának tárgyát és azonnal felfektetjük a díványra. A vágyakat nem szükséges szó szerint kielégíteni, csupán az adott dologgal kapcsolatos negatív érzések szabad kifejezését kell biztosítani, vagyis azt kell kiadni magunkból, amit annak idején elfojtottunk magunkban, s aztán eljutott szervezetünk belsejébe.

    2. A vágyak szublimálása is eredményes lehet. A szublimáció a szexuális energia vagy a "tiltott" impulzusoknak olyan "megengedettre" való átállítása, amely nem áll kapcsolatban a szexualitással. Ha például a páciensnek vannak alkotó hajlamai, akkor a belső konfliktus betegség-tünetekből művészeti alkotásokká lényegíthető át. Másik megoldás: a betegség-okozó energiát valamilyen üzleti vállalkozás céljaira kell felhasználni.

    3. S végül az utolsó módozat. Elég, ha tudatosítjuk a páciensben a komplexus beteges voltát, aki ettől fogva elítéli ezt az életét nehezítő körülményt, s többé nem engedi meg, hogy rajta uralkodjék.

    Meglehet, kissé hosszasan írom le a pszichoanalízis elméleti alapjait. De hát ez már önmagában is érdekes, nem igaz? Meg aztán, ha – még mielőtt pszichoanalitikushoz fordulna – elolvassa ezt a fejezetet, bizonyára jobban fogja látni, mire is akar kilyukadni az önnel folytatott beszélgetésben.

    Mi megy végbe a kollektíva agyában?

    Freud tanítványa, Karl Jung svájci pszichiáter úgy gondolta, nemcsak egyéni, hanem kollektív tudatalatti is van. A kollektív tudatalatti tartalma nem egyetlen ember, hanem egy egész csoport sajátja. Ez a csoport lehet egy család, egy munkás kollektíva, egy ország vagy a fölgolyó egész népessége.
    A kollektív tudatalatti nem egyetlen élet folyamán halmozódik fel. Olyan ösztönök ezek, amelyek évezredek során alakulnak ki. Az egyéni tudatalattival szemben, a társadalmi tudatalatti minden embernél egyforma. Az egyéni tudatalatti az ember Ő-je, a kollektív tudatalatti viszont úgynevezett archetípusokból tevődik össze. Az "archetípus" az "archaikus típus" rövid változata. Az "archaikus" szó azt hangsúlyozza, hogy e képződmények régtől fogva léteznek.
    Az archetípus csak azt a pszichikai tartalmat jelenti, amely még nem került tudatos feldolgozásra. Ezek tehát nem általánosan elfogadott szabályok és szokások, hanem – ha szabad ezt a kifejezést használni – "érzékelt, de nem tudatosult" dolgok.

    Álarc nélkül szebbek vagyunk

    A kollektív tudatalatti fogalmának bevezetésével Jung nem tagadta annak egyéni megfelelőjét sem, melyet a következőképpen értelmezett. Egy és ugyanazon emberben "több személyiség" is lehet. A jellem kettéválása teljesen normális jelenség. Ha különböző körülmények között megfigyelünk valakit, tapasztalhatjuk, milyen gyorsan megváltozik az illető jelleme és viselkedése.
    Az emberek kénytelenek minimum két különböző szférában mozogni: otthon és a munkahelyükön. E két teljesen eltérő környezet determinálja a jellem kettéválását. Nem ritka eset, hogy a társadalmi életben felettébb energikus, bátor és törekvő emberek a családon belül szelíd, szívélyes, engedékeny és gyenge egyéniségnek bizonyulnak. Vagy pedig megfordítva.
    Melyik a valódi a kettő közül? Hol van az igazi egyéniség?
    "Nézetem szerint", mondja Jung, "a feltett kérdésre a következőképpen kell válaszolni: a kettévált jellemű embernek nincs igazi jelleme. Ő egyáltalán nem egyéni, hanem kollektív ember. Kollektív, azaz megfelel a külső körülményeknek, amelyek megfelelnek a közös elvárásoknak. Ha egyéni volna, akkor -- tekintet nélkül a különböző elvárásokra -- egyetlenegy jelleme volna, és nem idomulna a szituációnak megfelelően".
    Azonban minden ember egyedi, következésképp – individuális. Emiatt Jung úgy vélte, hogy a kettévált jellemű ember tudatalatti módon individuális. Szituációról szituációra változtatja az álarcát, s ezzel félrevezeti a többieket. Azonban gyakran önmagát is becsapja arra vonatkozóan, hogy milyen is az ő jelleme. A különböző szituációkban más és más álarcot ölt, s ezért soha nem láthatja a saját igazi arcát. 
    Jung az álarcot "Perszónának" (így nevezték az ókori színészek álarcát), a belső jellemet pedig "Léleknek" nevezte. Ahogy a külvilág alakítja az Álarcot, úgy formálja a Lelket a tudatalatti.
    A Perszóna (az Álarc) tehát egyfajta, a külső körülményekhez igazodó alkalmazkodási reakció, viselkedés. A Perszóna az ember látható jelleme. S hogy a Lélek milyen, azt gyakran nemcsak a környezet, de még maga az egyén sem tudja.
    A Lélek azonban tartalmazza mindazt, ami nincs meg az Álarcban. Például a külsőre kegyetlen, gátlástalan és megközelíthetetlen zsarnok belül igencsak önállótlan, félelmektől és kételyektől gyötrődő egyén. Vagy egy teljesen feminin jellegű nőről "hírtelen" kiderül, hogy erős akarattal és kitartással rendelkezik. 
    Ezek az ellenétek könnyen megmagyarázhatók. Mind a Lélek, mind pedig az Álarc egyaránt rendelkeznek férfias és nőies jegyekkel, tehát minden e tulajdonságok arányán múlik.

    Megtanultál-e örülni az akadályoknak?

    Ez a mondat egy tibeti templom falán található. Nem tudom, ott vagy valahol másutt talált-e rá Alfred Adler osztrák pszichológus, de éppen ez a mondat közvetíti legjobban tanainak jelentését.
    Adler úgy vélte, hogy gyermekkorától kezdve minden ember saját teljes értékűsége hiányát érzi, ezért egész életében igyekszik legyőzni gyengeségeit, hogy végül teljes értékűnek érezhesse magát.
    Az a vágy, hogy erősnek érezzük magunkat, egyeseket a hatalomhoz, másokat egy homályos végcélhoz, a "tökéletességhez", megint másokat az alkotáshoz juttat el.
    Más szóval, a hatalom megszerzésére irányuló törekvés, a megismerés, az alkotás vágya csupán a tökéletlenség érzésének tudatalatti kompenzációja. De minél jobban kifejezésre jut valakinél a hatalmi törekvés, annál kevésbé fejlett nála a társadalmi kötelességtudat. Az az embertípus, amely túlságosan sokat foglalkozik magával és személyes hatalomra tör, nagyon gyakran saját rabszolgáinak tekinti az embereket, akik csak rosszat akarnak nekik. Az ilyen embernek az egész emberiség és annak problémái idegennek és távolinak tűnnek. Abban tehát, hogy a hatalom uszályába került emberek gyakran élik át saját tökéletlenségük érzését és választóik iránt közömbösek, nincs semmi különös.
    Többségünk számára fontos, hogy jelentőségünk tudatában legyünk. Mihelyt tapasztalni kezdjük társadalmi hasznunk hiányát, erősödni kezd bennünk a tökéletlenségi érzés.
    Hogyan alakul ki ez az érzés?
    Ha a gyermek valamilyen testi fogyatékossággal születik, például csúnya, alacsony növésű vagy túlságosan kövér, ezt – a néha általa kitalált – hibát úgy fogja fel, mint boldogulásának akadályát, s életstílusát abban leli meg, hogy e "fogyatékosságát" maszkírozza.
    Vagy vegyük az úgynevezett "kegyetlen" gyermekeket. Ők mindenütt csak ellenséget látnak, és úgy viselkednek, mintha egy ellenséges táborban lennének. Ez pedig nem más, mint a figyelemfelkeltés, a tekintély "kiharcolásának" eszköze. Amikor az ilyen gyerekek felnőnek, a másokhoz való viszonyulásuk ugyanaz marad.
    Azonban a legnépesebb kategóriát feltehetően az elkényeztetett gyermekek alkotják. Ők a világmindenség központjának tekintik magukat: körülöttük különböző röppályákon keringenek a szülők, nagymamák, rokonok, üstökösként átrepül egy-egy zene- vagy angoltanár. Amikor pedig elérkezik annak ideje, hogy a saját lábukra álljanak, úgy érzik, mintha a paradicsomból űzték volna ki őket, hiányzik nekik a lelki melegség, és sehogy sem tudnak egyetértésre találni más emberekkel, különösen nem a férjükkel vagy a feleségükkel, akik ugyanolyan "kozmikus nagyságok", mint ők maguk.
    A pszichoterapeuta feladata abban áll, hogy megtalálja a korai életkorban elkövetett hibákat, amelyek maguk után vonták a kisebbségi érzés kialakulását, megmagyarázzák őket a páciensnek, és a hibákhoz vezető mechanizmusok tudatosításával utat mutassanak a lelki egyensúly visszanyeréséhez.
    Adler elveti a velünk született képességek létezését. Úgy véli, hogy az összes emberi vívmány a helyes oktatás, igyekezet és a megfelelő gyakorlás eredménye. A legnagyobb eredményeket az ember nem öröklött tulajdonságainak, hanem az útjába kerülő akadályokkal vívott állandó heves harcnak köszönheti. "Adjanak nekem egy tucat egészséges gyereket és nevelésüknek megfelelő környezetet. Garantálom, hogy a közülük találomra kiválasztottat bármilyen foglalkozásra – orvos, jogász, koldus vagy tolvaj – kitanítom, függetlenül tehetségétől, hajlamaitól, képességeitől, elhivatottságától" – állítja most már nem Adler, hanem a behaviourista Watson. A behaviourizmusról azonban egy kicsit később ejtünk szót. Előbb hallgassuk meg, miről beszélne nekünk a neo-freudista Erich Fromm, ha megjelennénk a rendelőjében.

   Az Én és az Ál-Én

    Élete során az ember egyre inkább tudatosítja magában individuális jellegét. E folyamat a többi embertől való elkülönüléshez, magányhoz vezet.
    Ezen kívül, minden emberben van egy bizonytalanság érzés, hiszen a társadalom rendszere ránk erőlteti ritmusát, miközben kis fogaskerékké akar alakítani bennünket. A pszichoanalízis segítségével –- ellentétben Adler kollégámmal – nem a kisebbségi érzéstől, hanem a reménytelenség érzésétől igyekszem megszabadítani betegeimet. 
    Először azonban nézzük meg, mi magunk hogyan próbáljuk magunkat hozzáidomítani a világhoz.
    A gyermek, aki fölött apja zsarnokoskodik, úgy védekezik, hogy érzelmi rendszerét a feltétel nélküli engedelmességhez idomítja. Amikor felnő, abban találja örömét, hogy aláveti magát felesége, anyósa, főnöke akaratának. E megközelítésben van egy adag mazochizmus.
    A másik gyerek egyrészt fellázad az apai tekintélyuralom ellen, másrész viszont másolja annak viselkedését. Így esetleg élete értelmét a szadizmusban, uralmi hajlamokban, a zsarnokságban leli meg.
    Az önigazolás, valamint saját gyengeségünk előli menekülés egyik módja a külvilág elpusztítása, de nem azért, hogy egy újat hozzunk létre, hanem csak úgy. Ahhoz, hogy megmeneküljünk a reménytelenség érzésétől, a legegyszerűbb, ha ösztönösen lemondunk egyéniségünkről és azt a viselkedési és gondolkodási mintát sajátítjuk el, amelyet ránkerőltet a társadalom. Ez esetben az ilyen ember Én-jét az Ál-Én, a gondolatokat pedig az álgondolatok váltják fel. Az emberek többsége ilyen, de persze magától senki sem volna hajlandó elismerni, hogy Ő nem Ő, hanem csak egy Ál-Ő. Az ember olyanná válik, amilyennek mások szeretnék őt látni. Ezt a mechanizmust a védekező színhez hasonlíthatnánk, amely bizonyos állatokra jellemző. Annyira beleolvadnak a környezetbe, hogy alig lehet őket megkülönböztetni tőle.
    Az, aki megsemmisítette magát, és a körülötte levő automaták millióihoz hasonlóan maga is automatává vált, többé már nem érzi az egyedüllét és a bizonytalanság érzését. Ennek viszont az egyéniség elvesztése az ára.
    Megmagyarázom, mire is gondolok. Tegyük fel, hogy többségünk csupa egyéniség, akik képesek gondolkodni, érezni és úgy cselekedni, ahogy nekik tetszik. Mindenki őszintén hiszi, hogy ő az csakis ő és, hogy gondolatai, érzései, vágyai valóban az övéi.
    Amikor valaki azt mondja, "én úgy gondolom", mindenekelőtt azt vizsgáljuk, igaz vagy nem igaz, amit gondol, nem pedig azt, hogy vajon ő gondolja-e. Azonban az "én úgy gondolom" kifejezés távolról sem jelenti azt, hogy ezt igenis én gondolom.
    Képzeljük el a következő szituációt. Szeretnénk megtudni, milyen idő lesz, ezért megkérdezünk egy halászt és két városlakót. Eközben előre lehet tudni, hogy mindhárman meghallgatták a rádióban a meteorológiai előrejelzést. A halász elkezdi mérlegelni a szélirányt, a hőmérsékletet, a páratartalmat és más tényezőket, s így eljut egy többé-kevésbé határozott végkövetkeztetéshez. Valószínűleg visszagondol az időjárás jelentésre, amit bemondott a rádió, nekünk viszont a saját véleményét, azaz saját gondolatainak eredményét fogja elmondani.
    Az egyik városlakó tudja, hogy nem igen ért az időjáráshoz s azt mondja: "Nem tudok dönteni ebben. Mindaz, amit tudok, az az időjárás jelentés". A másik városi ember egy másik embertípushoz tartozik. Úgy véli, hogy köteles minden kérdést megválaszolni, ezért rövid gondolkodás után közli velünk az ő saját véleményét, amely tökéletesen egybeesik a rádióban hallott időjárás jelentéssel. Kérdést teszünk fel neki a bizonyítékokról, mire azt válaszolja, hogy a szélirányból, a hőmérsékletből és más egyebekből következtetett erre. Emberünk magatartása első látásra ugyanolyannak tűnik, akárcsak a halászé. Ha viszont mélyebb elemzést végzünk, nyilvánvalóvá válik, hogy az "ő" véleménye egyáltalán nem az övé, hanem másé, amit sajátjaként állít be; s valóban azt hiszi, hogy önálló gondolkodás révén jutott erre az eredményre. Anélkül, hogy minderről tudomása lenne, kialakult benne az önálló vélemény illúziója, holott valójában másokét tette magáévá.
    Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg ha tanulmányozzuk az emberek véleményét, például a politikáról, azon események értelmezéséről, amelyek az országban történnek vagy történtek. Kérdezzük csak meg valamelyik újságolvasót, miként vélekedik a kormány legutóbbi személycseréiről vagy a mezei rágcsáló kártevőkről. Az újságban olvasottakat mint "saját" véleményét fogja előterjeszteni, s ami a legfontosabb, tökéletesen hisz abban, hogy amiről beszél, az ő saját szellemi produktuma.
    Ugyanígy alakul ki a tömegek véleménye a művészetekről. Az átlagember, aki Raffaello vagy Van Gogh képeit nézi, gyönyörűnek, mély benyomást keltőnek tartja őket, ugyanakkor a képek nem váltanak ki benne belső visszhangot. Gyönyörűnek tartja őket, mert tudja, hogy ezt várja el tőle a környezetük. Ez az embertípus feltétlenül "el van ragadtatva" a művészi játéktól mind a színházban, mind pedig a koncertteremben.
    Mindaz, amiről beszéltünk, nemcsak a gondolkodásra, hanem az érzelmekre, vágyakra, szándékokra is érvényes. Sokan meg vannak győződve, hogy ha akarnak valamit, akkor azt tényleg akarják. Viszont a szándékok sokszor csupán a vágyak illúziói, az elhatározások pedig nem a mi elhatározásaink, hanem olyanok, amelyeket kívülről erőltettek ránk. Mi viszont sikerrel győzzük meg magunkat, hogy mi jutottunk az adott elhatározásra. Pedig a valóságban kényelemszeretetből, illetve ösztönös félelemből csupán mások elvárásainak vetjük alá magunkat.
    A valódi gondolatok, érzések és szándékok álgondolatokra, álérzésekre és álszándékokra történő felcserélése végső soron a valódi egyéniség ál-egyéniségre való felcseréléséhez vezet.

    Hogyan lehet az álegyéniséget megkülönböztetni a valóditól?

    A valódi Én hamisítatlan, másoktól független gondolatokat, érzéseket, szándékokat jelent. Az ál-Én viszont csak egy mások elvárásainak megfelelő szerep, melyet az illető saját Énjének örve alatt játszik el.
    Az emberek képesek sokféle szerepet eljátszani abban a meggyőződésben, hogy mindegyik szerepben saját magukat adják. A valóságban viszont csak olyanok, amilyennek mások szeretnék őket látni. Ezért az emberek többségénél az igazi Ént elnyomja az ál-Én. Viszont gyakorta megesik, hogy hosszú éveken át a legnagyobb értékeket nyomjuk el magunkban.
    A pszichoterapeutának az a feladata, hogy mindezt megmagyarázza a páciensnek, s vele együtt helyreállítsa azt, ami elveszett. Ezzel megszabadítja azoktól a belső konfliktusoktól, amelyeket a környezethez való alkalmazkodás kényszere hozott létre.
    "Boldog az, ki harmóniában él önmagával. Akkor van törés, ha kényszerítenek bennünket, hogy másokkal legyünk harmóniában" -- mondotta (valószínűleg pszichoterápiás kezelés után) Oscar Wilde, a nagy író.
    Találd meg a harmóniát saját magaddal és megleled azt másokkal!

    A második születés

    A pszichoanalitikus kezelése nemcsak beszélgetésből és a díványon való fekvésből áll. Léteznek egzotikus eljárások is. Itt van például az úgynevezett "első kiáltásig" történő gyógyítás. A 60-as években keletkezett és teljesen Freud tanításain alapszik. Alapítója Artur Janov.
    Janov azt mondaná, hogy a neurózis nem más, mint olyan fájdalom, amely gyermekkorunkból maradt vissza. Valahányszor kiskorában Önt nem vették fel, sírt, éhes volt vagy felügyelet nélkül hagyták, Ön lelki traumát szenvedett. Volt egy pillanat, amikor mindez elérte tetőfokát – lehet, hogy akkor, amikor dajkához adták – és akkor vált neurotikussá. A neurózis tehát spontán keletkezett kiskorában, amikor szülei nem voltak képesek kielégíteni szeretet és figyelem iránti szükségleteit.
    Janov szerint a neurózis csak direkt, drámai és nem szokványos eszközökkel gyógyítható. Los Angeles-i klinikáját kutyaólhoz hasonló házikók veszik körül, melyekből kiáltások hallatszanak, de nem törődik velük senki. A betegeket először egy háromórás pszichoanalízisnek vetik alá, hogy kiderítsék a neurózis okait. Aztán azt szuggerálják a betegnek, hogy kisgyermek. Sír, nyafog, és gyermekjátékokkal kezd játszani. A múltba történő utazás kulminációs pontja az "első kiáltás" – az újszülött kiáltása, amely lehetővé teszi a beteg számára, hogy traumák és komplexusok nélküli újszülöttnek érezhesse magát.

    A gestalt-pszichológia ember-felfogása közel áll a természetgyógyászat és az alternatív gyógymód felfogásához. A gestalt ugyanaz, mint amit a bioenergiában egregornak neveznek – kölcsönhatásban levő részek által alkotott egységes egész.
    Minden egész részekből tevődik össze. Ez az "egész" bármi lehet – a szervekből és sejtekből álló ember, a szobában álló néhány ember, a megyékből álló ország, a könyvekből álló könyvtár. De az "egész" nem a részegységek számtani összege, hanem annál több: olyan, ami csak a részek egysége révén képes funkcionálni. A számítógép például nemcsak a csipek és más alkatrészek halmaza, hanem olyan szerkezet, amely a csipek kölcsönhatása révén tud működni. A molekula sem az atomok összessége, hanem azok kölcsönhatása is. Vagy vegyük a film példáját. Az sem az egymás után következő felvételek összege, hanem annál minőségileg is több.
    Az ember sem a vese, szív, idegrendszer, képességek, ismeretek, vágyak összessége, hanem több annál: olyan egységes egész, amely egyesíti a különböző részeket. Ugyanakkor a részeknek is megvannak a maguk összetevői.
    Tekintsük át a pszichikumot, amely tartalmazza az érzelmeket, érzékelést, képzeteket és sok mást. Gyakran van azonban, hogy az ember saját állapotának vagy valamire adott reakciónak kifejezésére mindössze egyetlen komponens leírását használja fel, mintegy kihasítva azt a pszichikum gestaltjából (egregorjából).
    Amikor például azt mondjuk: "megharagudott", akkor tulajdonképpen csak az illető érzelmeit nevezzük meg. Vagy, miközben azt mondjuk: "fájdalmat érez", csupán az érzékelési szférát írjuk le nála. Nem elégedhetünk meg azonban egyetlen komponens bemutatásával, amikor lényegében maga az "egész" reagál. Más szóval, ahhoz, hogy az egész folyamatot megértsük, nem elegendő csupán annak egy részére felfigyelnünk, s eközben figyelmen kívül hagynunk a résznek az egészhez való viszonyát. Ugyanakkor maga az érzékelés sem csupán a látási, hallási, tapintási stb. információk összege. Ez egyfajta gestalt, amely az érzékelések egyszerű összegénél magasabb rendű folyamatok eredményeként jön létre.
    Az egységesség tényének hangoztatásával – mondaná a gestalt-pszichológus –, a pszichikum és a fizikum egysége, a lélek és a test egysége mellett szállunk síkra. Amikor, például, táncol az ember, vajon csupán a pszichikum és a fizikum számtani összege van jelen? Természetesen nem. Vagy pedig akkor, amikor valaki örömöt vagy félelmet érez, következtethetünk-e pszichikai állapotára az érzelmek olyan fizikai jegyei alapján, mint a mozdulatok vagy a mimika? Igen, következtethetünk. Ezt látjuk, és arról vonjuk le a következtetést, s eközben nem tévedünk.

    Dr. Insight

    Mind a gestalt-pszichológusok, mind pedig a természetgyógyászok meg vannak győződve, hogy az ember nemcsak vizuális, hanem pszichikai, azaz lelki látással is rendelkezik. Ez alatt azokat a nem szavakkal kifejezhető, képzettársítási folyamatokat értik, amelyek a tudatosság és a tudatalatti határán mennek végbe. Ide tartozik az intuíció is, vagyis az a képesség, amely által lelki látásunkkal képesek vagyunk egészében megragadni, "gestaltálni" a körülményeket, ennek alapján pedig levonni a helyes következtetést.
    A gestalt-pszichológia az "intuíció" szó helyett a pontosabb "insight" terminust használja, amely megvilágosodást jelent. A valódi gondolkodás "insight-jellegű", az insight pedig olyan képesség, miszerint az ember azonnal képes megragadni, "gestaltálni", egységes egésszé tömöríteni az események, jelenségek, saját vagy mások viselkedésének részelemeit. Gyakorta megesik, hogy a fától nem látjuk az erdőt, s ez oda vezet, hogy nem tudunk megbirkózni az adott problémával. A pszichológusnak az a dolga, hogy segítsen a páciensnek egybe fogni a szétszórt részleteket, és intuitív megvilágosodás, insight útján kiutat találni a bonyolult élethelyzetekből.

    Miért kell "megvilágosodnunk" a pszichoterápiás rendelésen?

    Nem csupán azért, hogy pszichikai "szemétládánkból" kihalásszunk egy csomó "összegyűrt piszkozatot" és míves elbeszélést állítsunk belőlük össze, hanem azért is, hogy – az emberi megértés kihagyásával – a maga valóságában tapasztalhassuk meg a világot.
    Erhard amerikai pszichológus a következőképpen éri el ezt a célt. A két hétvégéből – 4 nap, naponta 15 óra – álló csoport-terápia (ára 400 dollár) kezdetén az asszisztens elmagyarázza az alapvető szabályokat: foglalkozás közben nem szabad enni, inni, dohányozni, beszélgetni, jegyzetelni. Ezt követően, a pszichoterapeuta kifejti nézeteit: néhány órán keresztül sértegeti a résztvevőket, ökröknek, ostoba fajankóknak nevezi őket, akiknek fabatkát sem ér az élete. Elmagyarázza, hogy a világban nincs semmi jó és semmi rossz. Az emberi elme az, amely ítéleteit ráerőlteti a semleges világra, a világban pedig nincs semmi meghatározott, és semmihez senkinek nincs semmi köze. Ami létezik, az anélkül létezik, hogy mi mit gondolunk róla. És ez az, amit mindenkinek tudomásul kell vennie. Csakis a tapasztalatnak van realitása, nem pedig az értelemnek, hitnek, logikának vagy megértésnek. Ha fel akarjuk érni ésszel, mi az élet értelme, akkor mindezt el kell vetnünk.
    Ezt hosszú órákon át végzett gyakorlatok és meditáció követik. A résztvevők 80 %-a elismeri, hogy mindez hasznos volt számára. A pszichiáterek közt is sokan vannak, akik részt vesznek ezen a tréningen, s azt követően pácienseiknek is melegen javasolják. A szakirodalom megemlékezik arról, hogy egy 250 fős – pszichiáterekből, tanárokból és jogászokból álló – csoport "befejezvén a nehéz megpróbáltatásokat" felállva éljenezték meg Erhardot.

    A csoport-terápia előnyei

    A gestalt-pszichológusok általában nem foglalkoznak nagy csoportokkal, hanem csak kicsikkel, amelyek 12-15 főből állnak. A csoportnak nincs kijelölt vezetője (maga a pszichológus sem az) és meghatározott "napirendje. Az az utasítás, hogy saját tapasztalat alapján "itt és most" tanuljon, nem pedig a kinti világban "ott és akkor". Azt várják el a résztvevőktől, hogy érzelmeiket és reakcióikat a tréning más résztvevőivel kapcsolatban nyíltan juttassák kifejezésre. A szlogen tehát az "itt és most": a fő figyelem a jelen élményeire, hangjaira, tekinteteire, testi érzékeléseire irányul. A csoportfoglalkozásoknak a bizalomra, becsületre és nyitottságra kell épülniük. Így feloldódik a túlzott pszichés védekező attitűd, s ez elősegíti az interperszonális kapcsolatok javulását, az önbizalom megszilárdulását a külvilági élet számára.
    A klasszikus csoport-pszichoterápiával ellentétben, a természetgyógyászatban nincs korlátozva a kezelésben résztvevő csoportok létszáma. Egyidejűleg két személlyel is folyhat a munka, de lehet dolgozni húsz fővel, százezres stadionnal (erre is vannak esetek) vagy milliónyi emberrel (TV-terápia).
    A fogyatékosságok ellenére (minden egyes páciens nem részesülhet a kellő figyelemben), a csoport-pszichoterápia és a csoportos természetgyógyászat rendelkezik egy olyan előnnyel is, amely kompenzálja a hátrányokat. Ez pedig a csoportdinamika indukciós hatásának kihasználása, nevezetesen, hogy az a résztvevő, aki már jelentős eredményeket ért el a gyógyítás folyamán, jótékony hatással van a kezelésre kevésbé reagáló társára. Az optimális megoldás a terápia során az egyéni és csoport-kezelések kombinációjával alakítható ki.

    A családi tanácsadás

    A családi tanácsadás a gestalt-terápia egyik fő irányzata. A család olyan élő szervezet, amely részelemekből szerveződik. Miként minden más élőlény, a család is "apró örömök" formájában veszi magához energetikai táplálékát -- erdei séták, bevásárlások, évfordulók megünneplése, lakodalom, keresztelő. Azonban "anyagcsere végtermékei" is vannak ennek az élőlénynek, például a kölcsönös sérelmek, féltékenység, ingerültség, az egyes tagok önző megnyilvánulásai. Ha ezek a "salakanyagok" annak rendje és módja szerint "kiürülnek", akkor a családban rend van és mindenki boldog. Ha viszont "eldugul a szennyvízlevezető cső", akkor a szenny egyre inkább felhalmozódik a családban. Ezért van az, hogy a családi konfliktusokat kezelő pszichoterapeutát ahhoz köztisztasági szakmunkáshoz lehet hasonlítani, aki elhárítja a csődugulásokat.
    Az USA-ban van a legtöbb családpszichológus. Szerintem csupán Kaliforniában több van belőlük, mint a világ összes többi országában együttvéve. Magyarországon például alig van családpszichológus. Vajon miért? Mert nem szokás "kiteregetni a szennyest". Az én házam az én váram. Bizony, sokan így élnek "váraikban" – együtt a "pszichológiai szennyessel". 
    A pszichoterapeuta számára tehát a családterápia egyfajta "dugulás-elhárítás". A házastársak számára viszont akár egyfajta játék-készlet is lehet. Kérem, próbálják ki e játékokat, ha szükségét érzik.

   Háttal egymásnak. Üljenek le a szőnyegre háttal egymásnak. Hátrafordulás nélkül beszélgessenek néhány percig, majd pedig vitassák meg, milyen benyomásokat szereztek.

    Egyik ül -- a másik áll. A partnerek közül az egyik ül, a másik áll. Beszélgessenek egymáshoz való viszonyukról ebben a helyzetben, pár perc múlva pedig cseréljenek helyet, hogy mindketten kipróbálhassák a "magasabb" és az "alacsonyabb" helyzetet. Cseréljék ki véleményüket.

   Farkasszem. Néhány percen át nézzenek mélyen egymás szemébe. Miközben farkasszemet néznek egymással, ne szólaljanak meg. Cseréljék ki véleményüket.

    Székcsere. Üljenek le egy-egy szemben álló székre. A felek 3-3 percet kapnak a másikra vonatkozó nézeteik kifejtésére. A partner ezalatt nem szakíthatja félbe a beszélőt, s nem szállhat vele vitába. Ezután szerepcsere következik. A játék második részében éljék bele magukat a másik fél helyzetében (a férj a feleségébe és megfordítva) és mondjanak véleményt saját magukról házastársuk szemszögéből nézve.

    Janett Rainwateramerikai gestalt-pszichológus a következő játékokat javasolja.

    A titkos vágyak kielégítése. Egymástól függetlenül írják le mindazon igényeiket, melyeket házastársuktól szeretnének kapni. Győződjenek meg arról, felírták-e a listára mindazt, amit soha nem mernének társuktól kérni. Cseréljék ki listáikat, majd felváltva – pontról pontra haladva – olvassák fel egymás kívánságlistáját. Miután a listák végére értek. Mondják el egymásnak gondolataikat, érzéseiket, benyomásaikat.
    Jelöljenek ki egy-egy estét a kívánságok teljesítésére. Az első estén a partnerek egyike teljesíti a kívánságokat, méghozzá úgy, hogy a listáról azokat választja ki, melyeket legszívesebben teljesítene. Azokat pedig, amelyeket nem lehet teljesíteni vagy pedig nincs kedve hozzájuk, minden bűntudat nélkül kihagyhatja. A második estén szerepet cserélnek a házastársak. A dolog hasznosabb, ha két külön estén történik a kívánságok kielégítése. Az pedig egyenesen gyönyörű, ha a felek alkotó módon közelítik meg a kérdést és valami ráadást is nyújtanak egymásnak. Itt természetesen ügyelni kell arra, hogy a ráadás-elemek partnerünknek tényleg a kedvére legyenek, s ne saját vágyainkat akarják teljesíteni.

    Ezrével vannak még egyéb módozatok, amelyek segítik a férjet és a feleséget az egymáshoz való alkalmazkodásban, a meglévő konfliktusok feloldásában. Ha Önnek ilyen jellegű problémái vannak, küzdje le "büszkeségét" és forduljon jótanácsért a családpszichológushoz. Önnek is, neki is sok sikert kívánok!

    Az egzisztencializmus Franciaországban az 1930-as években keletkezett filozófiai-pszichológiai irányzat. Egyik alapítója Jen Pául Sartre volt.
    A körülöttünk zajló dolgok érzékelése – állítja Sartre – a bennünket körülvevő valóság abszurditásának megélésén, létünk véletlen-jellegén alapszik. Ez az az élmény, amely magányossá tesz bennünket. Egzisztenciális vákuumban vagyunk, mely nem más, mint az élet értelmetlenségének átélése. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi a létezés? Ki vagyok én? Merre tartok? A kérdésre adott válaszok megszabadítanak bennünket ettől az érzéstől.
    Hogyan viszonyulunk saját születésnapunkhoz? Akár magasztaljuk, akár elátkozzuk születésünk napját vagy éppen közömbösek vagyunk iránta, – mindenképpen születésünkre és létezésünkre vonatkozó értékítéletünket fejezzük ki.
    Ha meg akarjuk oldani belső konfliktusainkat, mindenekelőtt ki kell iktatnunk irreális vágyainkat. Másodsorban, tudatosítanunk kell magunkban, hogy mindaz, ami körülöttünk létezik, önmagában se nem jó, se nem rossz. Hogy valami fekete avagy fehér, csakis a hozzá való viszonyunktól függ. Ha kiegyensúlyozottan akarunk élni, re restelljünk maguknak érdekes munkát találni. Az a fontos, hogy ne robotoló hangyának érezzük magunkat, hanem, hogy legyen elegendő szabadidőnk, amit számunkra érdekesen tudunk felhasználni.
    Az egzisztenciánk megtalálására irányuló kísérleteink visszavezetnek bennünket magához a keresőhöz, vagyis önmagunkhoz. Elégedetlenek vagyunk saját életünkkel és a körülményeket ostorozzuk, gondolván, hogy ők a bennünket ért bajok okai, nem pedig mi. Csak akkor találjuk meg önmagunkat, ha magunkba szállunk, s megszilárdítjuk belső tartásunkat. Csak ezen az úton haladva leljük mag azokat az értékeket, amelyek képesek igazi értelmet adni életünknek.
 

    "A freudisták tévednek. A neurózis nem más, mint rossz szokás. Nem a tudat, hanem a magatartás a pszichológia tárgya". Röviden így világíthatjuk meg a magatartás-pszichoterápia, vagyis a behaviourizmus lényegét. Ezt megelőzően az embernek a saját lelki folyamatairól alkotott véleménye képezte a pszichológia módszerét. Ezek a nézetek viszont szubjektívak és tévesek. Éppen emiatt, a behaviourizmus képviselői áttértek az emberekkel és állatokkal folytatott kísérletekre.
    Edward Thorndike, a behaviourizmus egyik úttörője kezdetben óvodáskorú gyerekekkel végzett kísérleteket. A kísérletvezető különböző szavakat, tárgyakat, számokat gondolt magában, a vele szemben ülő gyereknek pedig ki kellett találnia azokat. Akinek ez sikerült, jutalom csokit kapott.
    A kísérletnek a következő volt az értelme. A gondolat nem csupán gondolkozási, hanem mozgási aktus is. Amikor "magunkban gondolkodunk", észrevétlenül beszédszerveink izmai is mozgást végeznek. Környezetünk általában nem érzékeli ezeket a mozgásokat. Felvetődik azonban a kérdés, meg lehet-e tanulni, hogy "elolvassuk" a beszédszervek izmainak mikro-mozgásait, vagyis magukat a gondolatokat? Mint kiderült, meg lehet.
    Amikor az egyetem vezetése megtiltotta Thorndike-nak, hogy gyermekekkel kísérletezzen, állatokkal kezdett foglalkozni. Kiscsibéket tanított meg arra, hogyan kell végigmenni egy labirintuson, macskákat és kutyákat pedig arra, hogyan kell kiszabadulni "a probléma-ládából". A ládában lévő állat csak úgy tudott kijutni belőle és jutalomfalatot kapni, ha működésbe hozott egy speciális szerkezetet. Az állatok eleinte ide-oda ugráltak, karmolták, harapdálták a ládát, mígnem valamelyik mozdulat eredményesnek bizonyult. A próbálkozások és tévedések módszerével tehát az állatok véletlenül sikert értek el. A további próbálkozások során az eredménytelen mozdulatok száma csökkent, amit a kísérletvezető grafikusan ábrázolt.
    A "próbálkozások, tévedések és véletlen sikerek" módszere mind az állatokra, mind pedig az emberre jellemző, – állítják a magatartás-pszichológusok. Azokat a cselekményeket, amelyek egy adott szituációban sikeresek voltak, hasonló esetekben a jövőben az egyén meg fogja ismételni. Megfordítva is igaz: az adott szituációban sikertelen cselekményt valószínűleg nem ismétli meg. Egész magatartásunk a próbálkozásokra és tévedésekre és az általuk kiváltott siker- és kudarcélményekre épül.
    Volt idő, amikor az amerikai pszichológia tudományában megszokott dolog volt az embert egy nagy fehér kísérleti patkányhoz hasonlítani. Később a behaviouristák fogalmi apparátusában a "fehér patkányból" sajátos programmal rendelkező robot lett. Az élő szerkezet, úgymond, képes arra, hogy célszerűen cselekedjen és magatartását a változó körülményeknek megfelelően változtassa.

    Ha a beteg arra panaszkodik, hogy tériszonya van, a pszichológus abból fog kiindulni, hogy "az erősebb inger elnyomja a gyengébbet". Ezért egy előzetes relaxáció után megkéri majd, képzelje el, hogy egyre magasabbra és magasabbra emelkedik. Tekintve, hogy a relaxáció a félelem ellentéte, ezért mind képzeletben, mind pedig a valóságban el fogja nyomni a tériszonyt.
    Ha Önt aggasztja, mit hoz a jövő, akkor a pszichológus – a már jól ismert relaxáció után – esetleg bemutat egy olyan videófelvételt, ahol patakokban ömlik a vér.
    Ha a betegnek alkohol-problémái vannak, akkor először megkínálják egy pohár borral, de azt követően valami kellemetlen reakciót -- például hányást -- váltanak ki belőle. Ennélfogva az alkohol fogyasztásával kapcsolatban negatív feltétételes reflex alakul ki a páciensben.
    Ha a páciensnek önbizalom-problémái vannak, akkor a pszichoterapeuta a legkülönbözőbb elképzelt szituációkba helyezve gyakoroltatja vele a kellő magatartást. A "próbák" során a kialakuló reflex révén a páciens megtanulja a szükséges magatartásformát és ezzel a kinti életben is kialakul benne a magabiztosság.
    Egy Moreno nevű pszichológus az elképzelt szituációkról átváltott a színpadi játékra, amit "pszicho-drámának" nevezett el. Ha Ön olyan pszichológushoz kerül, aki ezt a módszert alkalmazza, akkor olyan, már ismert szituációt kell majd a többi pácienssel együtt improvizációs módon eljátszania, amely bizonytalanságot fog kiváltani magából. Tekintve azonban, hogy ezt a fontos szituációt pszichoterápiás foglalkozáson gyakorolja, kialakíthatja a szükséges optimális stílust, s így megszűnnek a korábbi beteges tünetek.
    Nagy népszerűségre tettek szert a Masters és Johnson által alkalmazott szexterápiás módszerek. "A szexterápiás klinikák elárasztották egész Amerikát" – írta a New York Times.
    A magatartáspszichológusok feltétlenül megtanítják a pácienseket a relaxáció különféle módozataira. A relaxáció ugyanaz, mint az ellazulás, amellyel feloldható a stressz. Ám ritka az az eset, amikor csak relaxációval gyógyíthatók lennének a belső szervi betegségek. Ahhoz már szuggesztióval kombinált hipnózis szükségeltetik.

                           Hogy lehet hipnotizálni a hipnotizőrt

    A klasszikus hipnózis

    A. M. Szvjadoscs a következőképpen jellemezte ezt az asszonyt: "... közlékeny, szeret másokon uralkodni, féken tudja tartani indulatait. A kísérleti-pszichológiai vizsgálat során nem mutatott fokozott befolyásolhatóságot. Nem hipnotizálható".

    A konklúziót az olvasóra bízom.